Hevesi Szemle 10. (1982)
1982 / 4. szám - JELENÜNK - Molnár Pál: Genius loci
rosszul, életveszélyesen kidolgozva. Teljesen használhatatlannak találták. Állítólag voltak, akik azt mondták, hogy belőlem soha nem lesz tervező. Ezek ma az irigyeim. Egyikük állítólag őrzi fiókjában az első tervem rajzait. Vagy két éve gúnyosan megjegyezte, hogy „nálam van a viaduktod !” Azt feleltem neki, hogy „őrizd meg, tíz év múlva vagyont kapsz érte!” A negyedik évtizedének derekán járó nőt bizonyos tisztelettel vegyes irigység lengi körül. Feloldotta magában a nonkonformista indulatokat, így az utóbbi években elhárult minden akadály a hivatalos elismerés elől is. Ez mindenki szemében erősítette a tekintélyét. Produkciói és sikerei makacs tények, s mint ilyenek elismertetnek rokonvagy ellenszenvtől függetlenül. Azonban „Pocak” táplál magában bizonyos kételyeket iránta: — Az egyik leggyengébb iskolában végzett, és ez meg isi látszik a munkáin. Sok részletben szembetűnő a képzetlensége. Elsősorban ösztönösen dolgozik. Így aztán néha telitalálat, amit csinál, máskor meg a dilettantizmus határát súrolja, sőt át is lépi. „Pocak” persze (még?) nem kapta meg a hivatalos elismerést, így hát véleménye a legkevésbé sem kezelhető tárgyilagos értékítéletként. Horváth nagyvonalúbb a többiek megítélésében. — Itt mindenki tud tervezni, ilyen szempontból nincs különbség az emberek között. Csak van, aki többet vállal, van, aki kevesebbet. Néha szoktak heccelni, hogy könnyű nekem, sok pénzt kapok. Azt felelem ilyenkor, hogy dolgozzanak annyit, amennyit én. O O O Tavaly nyáron az iroda egyik kreatív mérnöke beleszenei mesedett az egyik falubeli fiatal lányba. A dolognak az lett a következménye, hogy a tervező csaknem egy hónapig nem jelent meg a munkahelyén. A negyvenéves, csupa izom — body bildingező — férfinak nem az első románca volt már irodai pályafutásában. Így hát nagy föl- háborodást váltott ki — vezetői berkekben — az újabb „fegyelemsértés”. Levelekkel, telefonhívásokkal bombázták az Ámor-meglőtte munkatársat. Hasztalan. A második héten a hierarchia azonos vagy alacsonyabb szintjein levő kollégák is cselekvésre szánták el magukat. Két-három fős küldöttségeket indítottak útnak a mérnök falusi házába. Mint előre vélték: kartársukat nem találták odahaza. Cetlikre firkantották kérésüket: „Győző, gyere be!” Ám Győző nem akceptálta a közösség javaslatát. Ez sem okozott meglepetést. — Segítenünk kell rajta! Segítenünk kell rajta! Jobbról is, balról is hangoztatták felelősségtudatukat, mind kevesebb meggyőződéssel. A napok teltével itt-ott már a kétely is mondattá fogalmazódott. — Hogyan segítsünk azon, aki nem engedi, hogy segítsünk rajta? Űjabb napok múltával már a racionális önzés is bátorságot merített, s hangot kapott. Az iroda legfiatalabb tagja, az egyetemet munka mellett végző „Főmérnökfi” csikorgatta a fogát. — Ha Győző nem jön, előbb-utóbb rám bízzák helyette a kiemelőművet. Pedig engem az a lélekölő munka nem érdekel. Hetek elszaladása után a főnökség letörölte az indulatos vonásokat az arcáról, s szelíd rosszallással, atyai ejnye-ejnyével fogadta az irodába végre megtérő mérnököt. — Majd megkapja a fegyelmit, egyelőre azonban kíméljük, mert úgy néz ki, mint aki idegösszeroppanást kapott. Lehet, hogy ejtette az a kis nőcske. A „megtérés” csodája három napig tartott. A tervező mind a vezetőktől, mind a kollégáktól megkapta az alkotónak járó „feloldozást”. A fegyelmi ügye elsikkadt; sőt maga a „tékozló fiú” tett szemrehányást vezetőinek, azok háta mögött. — Azt mondták, igazolatlanul hiányoztam. Közben pedig szabadságon voltam! A kollégák hümmögtek, csóválták a fejüket; „sajnálták” az „igazságtalanul” megvádolt mérnököt. O O O Napóleoni testmagasságú az iroda legújabb munkatársa. Pár hónapja állt rajzasztalához, átköltözvén egy másik városból. Mindjárt a kezdet kezdetén viták kereszttüzébe került személye. Ugyanis fizetésié jó pár száz forinttal magasabb lett, mint a vele egyívású tervezőké. Utóbbiak háborogtak. — Milyen alapon keres fél ezer forinttal többet nálam? Még semmit se tett le az asztalra. Ha zseni lenne, már hallottunk volna róla. De nem hallottunk. — Ilyen döntéssel lehet hatásosan elvenni az emberek kedvét a munkától. Csak beszélnek a teljesítmény szerinti bérezésről, meg a „differenciálásról”. Hát milyen alapon differenciálnak? Mert, hogy nem a munka alapján, az ebből is látszik. — Pedig a szocializmusban vezérelv, hogy mindenki képességei szerint dolgozik és munkája szerint részesül a javakból. Fordított sorrendben lenne érdemes gondolkodni: mindenki munkája szerint részesül a javakból, ezért képességei szerint dolgozik. De ha nem munkája szerint kapja a pénzt, majd bolond lesz képességei szerint dolgozni. Az iroda vezetője racionális érvvel indokolja döntését. — Az előző helyén magasabb volt a fizetése, mint az itteni kortársaié. Olyat nem lehet elképzelni, hogy átjön ide, és csökken a fizetése. Végül is két gyereke van. Az ottani fizetésére még száz forintot rátettünk, úgy vettük fel. Természetes mozdulása az észnek, ha ilyen esetben protekcióra gondol. Ezúttal azonban erről alighanem szó sem lehet. Az új munkatárs ugyanis igen heves nonkonformista indulatokat táplál magában. — Nem valószínű, hogy meg bírom szokni ezt a helyet. Egyszerűen elviselhetetlen az a szellem, ami itt uralkodik. Itt nem a munkák minősége érdekes, hanem hogy ahogy esik, úgy puffan alapon elvégezzünk minden megbízást, ne lehessen ránk panasz. Ha valami hibára felhívom a figyelmet, leintenek. Hiába érvelek, hiába van igazam, az 35
