Hevesi Szemle 10. (1982)

1982 / 4. szám - JELENÜNK - Barta Imre: A területfejlesztési politika feltételei és lehetőségei (II.)

szerűnek ítélt —, s a VI. ötéves tervben részben

meg is fogalmazott — rendező elveket célszerű áttekinteni.

1. Az eddigi területfejlesztési politika főbb vonásai, eredményei

a) A területfejlesztésben a felszabadulástól egészen napjainkig az ipar játszott meghatározó szerepet. A területfejlesztést emiatt gyakran az ipar termelőerőinek arányosabb elhelyezésével azonosították. Az Alföld iparosításának szükségességét hangsúlyozva, már az I. ötéves terv is tartalmazott területfejlesztési célokat. A vidék iparosítása a további középtávú tervekben még nagyobb hangsúlyt kapott. Budapestnek az iparban foglalkoztatottakból való részesedése 1960- ről 1979-re ennek következtében 44%-ról 26%- ra csökkent. A vidék iparosításában a budapesti ipar kitelepítése természetesen csak alárendelt szerepet játszott. A kitelepítés kétségkívül pozitív hatását némileg beárnyékolta, hogy a fővárosi vállalatok sokszor elavult berendezésekkel folyó alacsony szakképzettséget igénylő, vagy kellemetlennek számító munkafolyamataiktól igyekeztek megszabadulni. Minthogy időközben a mezőgazdaság fejlődése is — ahol a nagyüzemi gazdálkodás feltételei előnyösek voltak — dinamikus növekedésnek indult, a hetvenes évek végére az ipari és a mezőgazdasági jövedelmek nagyjából kiegyenlítődtek. A hetvenes évek másik felétől így a munkaerőnek az iparból a mezőgazdaság felé való — bár nem jelentős arányú — visszaáramlása vette kezdetét. A munkaerő népgazdasági ágak közötti áramlásában ettől jelentősebb arányok is tapasztalhatók — pl. a nem anyagi ágak és a tercier szektor felé — ennek azonban területfejlesztési szempontból egyelőre nincs különösebb jelentősége.

b) A területfejlesztésnek további fontos célja egyben eredménye a világjelenségnek számító ur- banizálódási folyamat követése. Az urbanizá- lódási folyamat intenzitása lehetőségeinkhez képest azonban túlzottnak bizonyult. Nyitrai Fe- rencné szerint is a túlzott mértékű urbanizáció egyik következménye, hogy az ingázók száma ma is egymillió, ami a várakozásokkal ellentétben az utóbbi tíz évben sem csökkent. Az erőteljes urbanizálódási folyamattal a lakás és az infrastrukturális ellátási igények is nagymértékben megnövekedtek, s az így városivá váló lakosság egy részének életmódja, kulturális színvonala is sok kívánnivalót hagy maga után. Az erőteljes urbanizálódási folyamat másik —, s világviszonylatban is megfigyelhető — „mellék- terméke”, s egyelőre sok feszültséget magukban hordozó és keltő agglomerációk kialakulása.

c) Térbelileg egyenlőtlenül fejlődött a mezőgazdaság is. Közvetlenül a kollektivizálás után olyan gazdaságpolitikai törekvés és irányítás alakult ki, amely — az eszközöknek a hatékonysági szempontokkal részben ellentétes elosztását — a kedvezőtlen feltételek között működő gazdaságok fejlesztését helyezte előtérbe, azaz nivel- lálásra törekedett. A kiegyenlítésre irányuló politikát erősítette az a körülmény, hogy az akkori árak messze elszakadtak az érték- és ráfordításarányoktól. Ez az egyes termékeket különböző arányban termelő gazdaságokat, területeket nem egyformán érintette és az állam az ebből származó indokolatlan jövedelemeltéréseket támogatás formájában próbálta kompenzálni.

d) A lakosság reáljövedelmeinek társadalmi osztályok és rétegek közötti viszonylagos kiegyenlítődése a 60-as évtized folyamán, továbbá a foglalkoztatási struktúra településkategóriák közötti közeledése együttesen a reáljövedelmek indokolatlan térbeli differenciáinak mérséklésére, megszüntetésére hatottak. Az alapfokú infrastrukturális ellátás területi, településkategóriák közötti különbségei is folyamatosan mérséklődtek. Ez a tendencia a 70-es évtizedben a korábbihoz képest felgyorsult. A folyamat társadalmigazdasági feltételeit elsősorban a lakosság reál- jövedelmi színvonalának kiegyenlített növekedése, a magánlakásépítési és az ahhoz csatlakozó infrastruktúra-fejlesztési program állami támogatása jelentette.

2. A területfejlesztési politikát befolyásoló (korlátozó) fontosabb tényezőkről, adottságokról

a) A közigazgatási határok jelentette korlátok a szomszédos megyékkel (országgal) való együttműködést (érdekegyeztetést) egyre nélkülözhetetlenebbé teszik. A megyei tanácsok által kezdeményezett koordinálandó kérdések kezdeti eredményei, méginkább törekvései voltaképpen e szituáció fontosságának és kényszerjellegének felismerését tükrözik. Észak-Magyarországon ez a kérdés a Bükk és a Mátra „hasznosításának” sajátos feladataival tovább színeződik.

b) Észak-Magyarország a jövőben az országon belül a „földrajzilag legérzékenyebb” térségévé válik. A földrajzi érzékenység a külgazdaságtan egyik legújabb terminológiája. A gazdasági potenciáljának a struktúrakorszerűsítés révén történő hatékonyabbá tétele nélkül e térségnek az országon belül sajnos egy „félgyarmati” pozícióba való süllyedése sem kizárt alternatíva. E kérdés részletes taglalása önálló tanulmány tárgya lehetne. Az összefüggésekből ezért csupán egy epizódszerűt kiragadva: A gazdasági fejlődés súlypontja a nyolcvanas években Győr—Budapest—Paks háromszögre helyeződik. A súlypont- eltolódás várhatóan a beruházási források allokációjának és az innovatív erők koncentrációjának átrendeződését is kiváltja. Az ezt ellensúlyozó lépésekre azért mielőbb és komolyan fel kell készülni. A felkészülés egyrészt a területi lehetőségek és fejlesztési irányok tudományos feltárását, másrészt —, s ezen az alapon — a területi (észak-magyarországi) érdekek konzekvens, elvi alapokon nyugvó képviseletét jelenti.

c) A teljes és hatékony foglalkoztatottság közötti egyelőre feloldhatatlannak tűnő dilemmája mellé területfejlesztési szempontból további nehézség párosul, nevezetesen, hogy a teljes foglalkoztatottság biztosítása a megyei szervek feladata. E feladatok megoldására és/vagy feszültség le23