Hevesi Szemle 10. (1982)
1982 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Törőcsik Miklós: Akár jelkép - vagy adalék és részlet egy nemzedék arcképéhez-ből
együtt. Jól érzi magát, szellemesnek találja a társalgást, érdekli, amit a többiek mondanak, tájékozódik, sikere van, mindenkinek sikere van, ez olyan jó; felháborodhat, kifigurázhatják a főnököket (mindet!), a hivatalnokokat, a bürokratákat, nevetnek rajtuk, hiszen igényesek vagyunk, adunk magunkra, persze kifigurázzák a helyzeteket, önmagukat, egymást, hiszen tényleg igényesek, tényleg adnak (valamennyit) magukra; mindez szintén olyan jó, megnyugszanak, úgy érzik, tettek valami fontosat... . . . közben nézi az utat, az elmaradó házakat, dombokat, a fákat, erdőket, a sarjadó tavaszt, talán még a szántót is, legyűri enyhe rosszullétét, hányingerét, tesz egy vicces észrevételt a gyakori és gyakorlatlan sebességváltásokra, hirtelen fékezésekre. Csodálkozik, milyen hamar megérkeznek arra a helyre, amely kirándulásuk végcélja lett; ötletszerűen jöttek ide, mehettek volna máshová, megállhattak volna előbb vagy később, választhattak volna más útvonalat, elkerülhette volna a figyelmüket e kies tájék, valamelyikük tiltakozhatott volna, s minden bizonnyal figyelembe veszik, van bennük tapintat, megértés, jót akarnak mindenkinek, olyan jó szándékúnk szegénykék ... . . .most itt vannak, éppen itt és csak itt; mező az út mellett, sok száraz fű az elmaradt őszi kaszálás miatt, még erre is gondolnak, természetesen, a mező közepén csermely (Ó! az általános iskolai szókincsfejlesztés csodája!), az árokban víz, sás, tehenek dagasztotta sár. A mező szélén, nem túl messze, nem túl magasnak látszó domb, lépcsőzetes emelkedéssel, bokrok, fák; kellemes hely, ki a kocsiból, élvezd a természetet, pihenj lágy ölén! Ki-ki temperamentuma szerint... (Szükséges a harmadik megjegyzés. Lám, milyen erős az általánosságok lehetőségének vonzása. Az még érthető, ha az egyesből öntudatlanul átsiklik a gondolat [ti. a többesbe], s vétlen vétkességére utólag jön rá [ti. az öntudat], de érthetetlen, hogy a tiszta egyes hogyan olvasztja magába az általánost, miért kell úgy érezni mindig, hogy másról is szó van, mint amiről szó van. A bűnök önmagukért beszélnek, önmagam semmivel sem menthetem, legfeljebb tisztességgel elismerem, hogy szándéktalanul, szándékom ellenére csaltam, abban is, amiben nem akartam. A rosszaságért bocsánatot kérő kisgyermek szavával ígérem: — Máskor nem csinálok ilyent. Vagy: bal kézfejemet az asztalra támasztva, jobbomat lazán feltartva, fejem enyhén féloldalra lehajtom, kicsikét balra, s így mondom: — önkritikát gyakorolok.) Először csak kóválygott a mezőn. Rugdosta az elszáradt fűcsomókat. A céltalanság érzete fogta el. Valamit ki akart találni. Kiút valami feladat keresése, vállalása és teljesítése lenne. Ott van előtte a domb. Nem túl magas, nem túl meredek. Nem túl sűrű rajta a növényzet. Meg lehet mászni. És micsoda lehetőségek! A domb oldaláról mást fog látni, másképpen fog látni. A tetejéről meg kilátás nyílik a dombon túlra. Itt a feladat, itt a cél. Elindult, az árok állta (?) útját. Nem sokat gondolkozott, keresett olyan helyet, ahol keskenyebb a víz, ahol buckák vannak a mederben, ahol át lehet ugrani. Túlságosan az sem zavarta, hogy az ugrás rövidebbre sikerült a szükségesnél, vízbe toccsant egyik cipőjével, a másikkal meg csúszott egyet a sárban. Az árkon túl enyhe emelkedő után meglepetésszerűen meredekké vált a hajlat, ami a távoli látvány alapján nem volt elképzelhető. Aztán a domb meredeksége. Szerencsére járható volt. Lépcsőzetesen emelkedett. De ezek a lépcsőfokok jóval magasabbak voltak, mint amire számított és jóval egyenlőtlenebbek is. A domboldalt é- vekkel ezelőtt bükk- és tölgy- erdő borította, amelyet letaroltak, de a hatalmas elfűrészelt törzscsonkok ottmaradtak. A fák helyett a gyökerek milliószám hozták hajtásaikat, sűrű bokros, cserjés dzsungelt teremtve. Ezekbe a bokrokba kapaszkodva tornázta fel fokról fokra magát, keresve a ritkábban benőtt részeket. Néha útjába került egy fatönk, arra leült, megpihent néhány percre. Úgy gondolta, már megtette a út felét, amikor egy ritkás, kevésbé benőtt helyről vissza tudott nézni. Visszatekintve az általa elhagyott mezőre és útra, döbbenet és csalódás: alig halad valamit, s enyhe megnyugvás: remélte, folytatódik a tisztás, könnyebb lesz tovább ............................................................... 7 . FAGUS. L. Bükk — A levél elliptikus, szélén pillás, 6—8 erű, ritkán közé erű, csipkésebb élű. A kupacs vöröses nyele, selymes-bozontos ta Törzse végig hengeres, kérge vi zsás, hegyes. K. és Dt., a ma fája, magasabb hegyeinken, tisz síkságra is leszáll, az A.-ön egyébként vöröslevelű változ ép v. gyengén hullámos fűrészes pen [var. moesiaca (Maly) Domin] töviskéi 1—4 mm hosszúak. A vasszal nyílik. A sziklevél igen lágosszürke, sima. Rügye keskeny gasabb v. hűvösebb fekvésű erdők ta, zárt állományokban; a Dt. csak Észak-A. és Alpár felett a atát (vérbükk) dísznek ültetik 111. QUERCUS L. Tölgy — A Icupa&s pikkelyei berzedten A levél felül fényes, idős korá t-k.. hegyesek, gyakran [var. aust szélesek néha a levél majdnem pálhákkal. A kéreg vaskos és mé cseres tölgyesek, verőfényes, ko fája, különösen nyugaton, az A- szétállók, ostorszerűek, 0,5—1 cm 21