Hevesi Szemle 10. (1982)
1982 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Bolykiné Fogarasi Klára: Képversek az 1920-as évek irodalmából
c/'"a A-r 'A ^ ° 'Z''» t<s «-/5í^ /ml* __ «2 ✓ /'„ / „ */* i*4 <i 1 . < ±*LS??Ze,/*/* A.s ; - >' o '^ z l^ t* ~r~Z£? *—*6.^^, * i '’» (A. v k»„ .£ /«w A. c'c***+ o , >^r -£ ^ £' *<v V* 'A ' /"; megszokáson tenyésző-vegetáló életformát, polgári morált. A veszteségérzés, az elmúlás képei következnek. Az ismert bibliai tétellel (isten szeme mindent lát) szemben az egyes ember lehetőségeire utal: „az ember tengereket és leroskadt hidakat cepel a szemeiben”. Önmagunkban hordjuk a végtelenség vágyát és a tört valóság tükörképét. A végtelent ígérő lehetőségeket, jövőt hisszük, s közben a mindeneket egymáshoz segítő valóságelemek használhatatlanok, a jelen elvágja előttünk az utak, hidak biztonságát. Mindezzel ellentétben a valóság: „én éhes vagyok, te éhes vagy, ő éhes”. A ragozásban pontosan megjelölt egyes szám általánosít ugyan, de utal arra, hogy ez nem az emberek, a társadalom minden rétegére vonatkoztatható állapot. Nem véletlenül bukkan föl rögtön éppen Swartz úr, akinek „mérlegén mindent le lehet mérni” — csak természetesen a világ eme alapvető hiányosságait nem. A vers dadaisztikus: tudatosan törekszik ért- hetetlenségre. A gondolatfoszlányok mégis utalások, jelzések. Több sík, jelentésszint rekonstruálható, s ezek hol párhuzamosan, egymástól függetlenül, hol egymást keresztezve futnak. Bibliai utalások (a teremtésmítosz mozzanatai); életrajzi vonatkozások; profán köznapi események töredékei; közhelyek — közmondások parafrázisai hullanak elénk, értelmük időről időre más összefüggéseket villant föl. Egyetemes érvényű és személyes; megélt események vagy éppen a nélkülözés emlékei kerülnek egymás mellé. Kontrasztjuk sajátos értelmi árnyalatokat teremt: szkepszis, kiábrándulás, minden kimondott tétel megkérdőjelezése, az értelmetlenség kínzó dühe, a menekülés lehetetlensége — ezek a lépcsőfokok, amelyek az érzelmek kitöréséig vezetnek. Az utolsó tömb többnyire már csak ismétlődő indulat- és kötőszókból, félszavakból, a zaklatottság dadogó beszédtöredékeiből építkezik. Az embernek igazi méltóságot adó értelem (szellemi örökségeink: a kultúrák, mítoszok vagy a gondolkodás logikája) eddig a visszájáról mutatkozott — hiányával vagy utalásaival mégis jelen volt. Az utolsó versegységben azonban a kitörő érzelem elsöpri az értelem megmaradt foszlányait is, s a lappangó, visszafogott kétségbeesés, a szűkölő fájdalom felszínre tör. Sikoly, könyörgés, sírás töri meg a rögeszmésen őrzött belső tartást. A teremtés, az új, értelmes világ születése helyett marad a semmi, a káosz — az értelem nélküli lét sötét szakadékaival. Az úr tehetetlenségre kárhoztatott. Optikai sajátosságai révén mégsem itt ér véget a vers, nem ez a lélektani állapot véglegesül. Ezt csupán pillanatnyinak fogjuk fel. Miután elszakadunk a vers utolsó szavától, a látvány erőteljesen megformált, lezárt elemétől — a síkot ferdén metsző vonal észrevétlenül visszairányít, a vers eleje felé mutat —, így valamiféle rejtett utalás sejthető az egykori, majdani újrakezdésre (világosság). Formailag még egy rendkívül jellemző sajátossága van a műnek. Amennyiben egyetlen, megszakítatlan versoszlopnak — vizuális egységnek — fogjuk föl, a hangsúlyozott részek egy lefelé szélesedő spirált képeznék. Mint Tatlin III. Intema- cionálé-emlékműterve, amely a forradalmi kor és az új művészet szimbólumává vált. Kassák képverse egyaránt hordoz futurista, expresszionista, dadaisztikus és szürrealista elemeket — egészében azonban konstruktivista. A számozott és egyéb versek későbbi darabjai nem lépnek föl ilyen erőteljes vizualitással. A vers egészét meghatározó látványegység helyett csupán tipográfiailag kiemelt verssorok tűnnek elénk, amelyek mindig a fájdalom, a tiltakozás kiabáló szavai. A hazai valóság és a „modem szellem” viszonyára is jellemző, amit Kassák az 1922-es számban a MA viszontagságai kapcsán megjegyez: „Űjra tudtuk szülni önmagunkat ott, ahol minden aludni készül tehetetlensége babérjain”. Bolykinc Fogarasi Klára 19