Hevesi Szemle 10. (1982)

1982 / 3. szám - KÖNYVESPOLC

SZÉP VERSEK, 1981

Nehezen kerülhetők el a kötettel kapcsolatban a közhelyek. Ez a reprezentatív versgyűjtemény hivatott ugyanis képet adni a magyar líra egy évéről. Ezért — gondolja a jámbor olvasó —, következtetéseket lehet levonni belőle a műfaj fejlődéséről, mindenkori állapotáról. Hogy megállapításaink érvényességéről meggyőződhessünk, előbb néhány szót kell szólni a szerkesztés szempontjairól.

A kérdés az, hogy valóban képviseli-e költészetünket ez az összeállítás. Annál is fontosabb ezzel számot vetnünk, mert sokak számára ez jelenti a lírát. Ugyanis egyre többen — még az azelőtt szorgos versolvasók is — kerülik a folyóiratok és napilapok versrovatait. Könyvhéten aztán beszerzik ők is a fényképekkel díszes Szép verseket, amely féláron kínálja magát, hogy tájékozódjanak, legalább hírt kapjanak lemaradásaikról. Számukra megnyugtató olvasmány: úgy vélhetik, nem éri nagy veszteség azt, aki továbblapoz, ha költemény lát. Az összkép őket igazolja: csak azért nem nevezhető arctalannak a kötet, mert az alkotók kis képecskéi borítják. Egyébként a válogatás, a szerkesztés következtében eléggé híg és jellegtelen egyveleg rajzolódik ki az olvasó szeme előtt.

Túl sommásnak tűnik ez az ítélet. Elvégre más a célja ennek a gyűjteménynek, nem határozott arcélű, mást akaró fiatalemberek táborát akarja bemutatni, nem is nemzeti panthenon kíván lenni, ahol csak a tehetségüket, vitathatatlan helyüket kötetek sorával bizonyító művészek kapnak helyet. Inkább iránytűvé, eligazító ponttá szeretne válni — úgy vélem —, amely olyan, mint egy várostérkép, ahol olvashatók az utcanevek, s ha mondjuk az ember — maradjunk a költészetnél — el akar jutni a Harap utca 3-ba, Weöres Sándor Kutyatárjához, addig vizs- gálgatja az utcák hálózatát, míg fel nem fedezi célját. Legalábbis így gondolom, mikor a kötet tartalom- jegyzékét, s a verseket kóstolgatom.

Sajnos egy ilyen könyv véges, s azt sem lehet vállalni, mint a térképészeknél, hogy sokszoros kicsinyítésben ábrázolják a várost, hogy valahogy fontos közúti csomópontok, vagy sűrűn lakott, de némileg ki- vüleső területek valahogy le ne maradjanak. Tehát nem lehet teljes képet adni megszabott oldalszám esetében, hiszen valamennyi rangos alkotást figyelembe venni jóformán lehetetlen, s még kevésbé lehet nyomon követni minden publikációt a „tárgyév” alatt, különösen, hogyha csupán egy szerkesztő gondozza a kötetet. Mégha az a neves és hozzáértő Bata Imre is. Óhatatlan tehát, hogy bizonyos felemásságok, hiányok ne keletkezzenek, minden tisztességes és teljességre törekvő szándék ellenére is. Dönteni kell annak, aki szerkeszti a kötetet, hogy érdekessé, vagy jellemzővé, esetleg múltbafordulóvá, netán a legújabb irányokat figyelembe vevővé alakítja-e az összeállítást. Ilyen szempontból egyértelmű lehet az ez évben kiadott Szép versek kötet megítélése: elsősorban a bizonyított, vagy lezárt értékek felmutatói sorakoznak itt fel egymás mellett, szinte a hagyományos költészetet védő szekértáborban”. Oly mértékben, hogy szinte „kegyeleti gyűjteménynek” minősíthető, ahol feltűnően sok mostanában elhúnyt költő szerepel. Külön meg kell jegyezni, hogy ebben sem következetes a szerkesztő, hiszen a magyar líra egyik legnagyobb veszteségéről, Pilinszky Jánosról nem emlékezett meg verssel. Természetesen lehet úgy válaszolni erre a felvetésre, hogy nem jelent meg új műve, a hagyatékából semmi sem került elő. Mégis érthetetlen ez a kétszeres hiány, hiszen a többi eltávozott szerző alkotása sem valószínű, hogy friss publikáció.

Hiszen egyébként is baj lehet itt az idővel, az újdonsággal. Milyen évszámot, milyen időpontot vegyen figyelembe a válogató? A vers keletkezési időpontját nem tudja, hiszen az a szerző és alkotó „magánügye”. Az első megjelenés csalóka, olykor nem válik nyilvánvalóvá egy-egy mű értéke azonnal. A verseskötetek — mivel egyre nagyobb ráfizetéssel készülnek —, sokszor éveket késnek, állnak a nyomdákban. Hogy a mostanság divatos focinyelven szóljak: a legjobb csapatot szinte képtelenség a pillanatnyi állóképesség

szerint „összehozni”, hiszen olyan különbségek vannak, olyan fáziskésések, hogy hosszú évtizedek kellenek ahhoz, hogy avatott szem megláthassa a valódi gyöngyszemeket. Nem csoda hát, hogy a szerkesztő elsősorban azokra épít, akik már helyet „verekedtek ki” maguknak az irodalomtörténetben, s még olyan hetyke szó sem piszkítja be szentséges szobortalapzatukat, mint az emlékezetes Szilágyi Ákos-féle támadás Weöres Sándor utóbbi évekbeli alkotásaival kapcsolatban.

Nem akarom lebecsülni a bizonyított minőséget, a hitelesített teljesítményt. Vétek lenne, mégha alkalom is nyílna azon élcelődni, hogy átlagéletkor szerint középkorú a gyűjtemény alkotógárdája, s fő problémájuk — nyilván az adott társadalom jelenlegi helyzete miatt is — a lázadó ifjúkor utáni megcsendesedés, vagy esetleg meghasonlás. Az idősebbeknél meg a végső számvetés. így aztán nem sok életkedve marad az olvasónak, ha túlságosan sok verset talál „megemészteni” egyszerre. Ez az itt megnyilatkozó „közhangulat” — véleményem szerint — részben életkori sajátosságokkal magyarázható. A kötetbe bekerült fiatalok sem a legjellemzőbb vonulatokat képviselik, közülük is inkább azok szerepelnek, akik — vagy különböző egyéni okok miatt (értelmiségi létélmény, csalódások), vagy ki tudja miért — szervesen ehhez a világérzéshez igazodnak. Mintha a kötet szerzője vonzódna ehhez a hangoltsághoz, amelyet röviden így lehetne ösz- szefoglalni: a társadalmi cselekvésbe belefáradt, reménytelen, magánéletébe forduló, de valamikori lázongásaira emlékező költő póza. Mert lehet, hogy egyes költőknél még egyedinek tűnhet ez a fajta magatartás, de együttvéve bántóan üres póz. „Mennyi élő hősi halott” — csodálkozhatnánk rá a magyar líra egészére, Ágh István szavaival, ha nem tudnánk, hogy léteznek olyan vonulatok is, amelyek nem kaptak hangot ebben a kötetben, pontosabban nem szerepelnek súlyuknak megfelelő mértékben. így kevés helyet kapott — ez személyes véleményem, de gondos elemzéssel bizonyítható — a lírai groteszk, amely a fiatalok között egyre népszerűbb. Vagy nem szerepel itt egyetlen cigány származású költő sem, pedig olyan lendülettel, olyan élménnyel — a többszörösen hátrányos helyzet — érkeztek, amely komoly társadalmi gondjainkat érinti, vagy „telibe találja”. Például az újra megszólaló Bari Károlynak olyan kiemelkedő alkotásai jelentek meg tavaly, amelyeket vétek kihagyni egy ilyen összeállításból. De még itt felróhatnám Balogh Attila, vagy Osztojkán Béla kimaradását is. Bármelyikük szerepeltetése indokoltabb lett volna, mint — hogy ne legyek igazságtalan — a felsorakoztatott költők harmadáé.

Még elemezhetném tovább — tanulmány feladata volna —, hogy milyen irányzatok képviselői és miért maradhattak ki a Szép versek 1981-es kötetéből, de most időszerű egy általánosabb megjegyzést tenni. A magyar líra önmagáról való tudata ilyenfajta szerkesztői munka következtében is olyan, amilyen. Hogy Orbán Ottó verséből idézzük: „a líra rossz korszakát éli / gondolja a líraszakértő... ”. Az is hat a költészet egészére, hogy szinte már közmondásos a líra kiábrándultsága, s majdnem kötelező a levertség, vagy a múltbafordulás. Nem hiszem, hogy nyom nélkül megúszná a fiatal, pályakezdő versíró „lelkivilága” a kötet átolvasását. De remélem, azzal bizonyítja a jövő költője a líra életrevalóságát, hogy tagadja a tagadást, fölfedezi az értékek újfajta rendjét.

Nem mintha alacsony lenne a gyűjtemény színvonala. Félek, hogy át is csúszok valamilyen szélsőségbe, pedig sajnos magam is jellemzőnek tartom a szerkesztés sugallta gondolkodásmódot, a tekintélytiszteletet és az értékválság furcsa keveredését. Mégis le kell szögeznem, hogy így együtt az összeállítás — engedtessék meg nekem ez a személyes észrevétel — torz és további torzulások forrása lehet. A néhány igazán magas szintű költői teljesítmény —, hogy ezeket is megemlítsem: Csoóri Sándorra, Bella Istvánra, Hervay Gizellára, s néhány társukra gondolok —is elsikkad a kiérleletlen válogatási szempontrendszer miatt. Jó lenne, ha nem egy szerkesztője lenne ennek a

62