Hevesi Szemle 10. (1982)
1982 / 2. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Bakó István: Palócok a Mátraalján II. rész
nevük nincs, de gazdaságilag és társadalmilag évszázadok óta egymásra vannak utalva, annyira, hogy a népességet sújtó, megritkító háborúk, elemi csapások után a falucsoport saját keretem belül regenerálódott. Az egyik falu, Fedémes lakosságának XVI. századi elpusztulása, szétfutása után népessége a csoport más falvaiból töltődött fel. Megállapítható, hogy a XVI—XIX. század folyamán a falucsoporton belül 17 család változtatott lakóhelyet és ez a folyamat, valamint a középkor óta stabil alapréteg kialakította és fenntartotta a falucsoport biológiai, demográfiai egységét, rokonságát. A XVII. századi jobbágynemesítések következtében az újkorra társadalmilag rétegződik a négy falu népe: Tamalelesz és Bükkszenterzsébet kisnemesi, Szentdomonkos és Fedémes jobbágyfaluvá fejlődik. E differenciák ellenére, folyamatos összeházasodás figyelhető meg, ami tovább erősíti a falu csoport néprajzi egységét. A leleszi falucsoport példája annyiban fontos a további kutatások számára, hogy felfedi azokat a társadalomalakító erőket, működésük folyamatát, amelyek a nagyobb lélekszámú néprajzi csoportokon belül kisebb zónákat fejlesztenek ki. A palóc néprajzi csoport ugyanis ilyen és ehhez hasonló körzetekből, néprajzi alcsoportokból áll ösz- sze. A népességtörténeti fejezeteken túl az anyagi, társadalmi és szellemi kultúra jellegét is meg kell azonban vizsgálni ahhoz, hogy a különböző települések egyneműsége vagy rokonsága bizonyítható legyen. Korábban említettem, hogy a palócság kultúrájáról alkotott kép és annak összetevői, az adatok, mennyire nem alkalmasak kapcsolatok bemutatására vagy kartográfiai ábrázolásra. Az utóbbi 30 esztendő kutatásában ezek a szempontok már érvényesültek, és a palóckutatási terv megvalósítása során sok, eddig nyitott kérdésre választ fognak adni. A továbbiakban a néprajz ilyen módon elért és Heves megyére vonatkozó eredményeit kívánom összefoglalni. A településnéprajzi kutatás — a műemléki topográfia munkálatain belül — jelentős eredményeket hozott. Felfedte a magyar településszerkezetek eddig alig ismert típusát, a hegyvidéki szálláskertes települést, aminek több változata bukkant fel mind a recens, mind a történeti anyagban. Az alaptétel, vagyis az udvar és a kert területi összefüggése helyett annak kettéosztottsága olyan variánsokat szült, mint a csűröskertes forma (Mikófalva) és a falutól távolabb eső szálláskertek példája (Szarvaskő, Tarnalelesz). Tamalelesz esetében a szálláskertek egy elpusztult középkori falu, Bolya helyére települtek és ennek is vannak analógiái (Hevesaranyos, Bükkszék). Mát- raderecske településszerkezetének történeti alakulása olyan folyamatot őriz, aminek keretében a határban szétszórt, kisebb települések egyesülése teremti meg a jelenkori faluformát, és amit máshol csak írott forrásokból ismertünk (Mikófalva). A régi falu értékeinek védelmét szolgáló és társadalmi egységét kifejező körülkerítettséget, valamint az utcák végén elhelyezett, sorompószerű kapukat egy faluban, Fedémesen még sikerült megtalálnunk. Ez a kerítés és kapu a középkori városok védelmi rendszerére emlékeztet, a falukapunak több helyen sertekapu volt a neve, épp úgy, mint Egerben, ahol a város egyik gyalogos kapuját nevezték így. A kert helyétől függetlenül, az udvar beépítettségének és használatának több változata vált ismertté. Különbség van az egykori jobbágyok és kisnemesek udvara között elsősorban amiatt, hogy a két társadalmi rétegnél más volt az öröklés rendje. A jobbágy általában nem oszthatta szét ingatlanát, mert ő annak csak kezelője, nem tulajdonosa volt, s így udvara is egyben maradt, nem aprózódott el. A kisnemes nagykorúvá érve örökölt és a nemzetség házat is épített számára a közösen kezelt telken. Így alakultak ki a hosszú, mindkét oldalon beépített nemesudvarok, amire számos példát ismerünk (Mikófalva, Balaton, Tarnalelesz, Bükkszenterzsébet). Az északi hegyvidék falvai a századfordulóval kezdődően átépültek, kevés emléke maradt meg a sok évszázados faépítkezésnek, és egyáltalán, a régies, kezdetleges építésmódnak. Kutatásunk felderítette, hogy egykor faházépítő központok működtek, mint Váraszó vagy a Mátra déli oldalán Gyöngyössolymos. 1960 körül már csak hat faház állt ezen a területen, és ebből egyet állami tulajdonba vettünk és múzeumként mutatjuk be. A Mátra és Bükk vidéki faházak annyiban különböznek az innen északra és nyugatra ismert ilyen építményektől, hogy falazatuk zsilipeléssel készült, vagyis a ház gerendakeretébe állított oszlopok közé pallókat csúsztattak be. A másik változat, a boronafal fatörzsek vagy gerendák egymás fölé helyezésével épült. Jelentős építőanyaga ennek a tájnak még a kő, aminek alkalmazását a népi építészetben csak a XVIII. század végétől tudjuk követni. Nemcsak a szűkebb környezet, hanem távolabbi tájak építkezésére is hatással voltak egyes kőfaragó központok, mint Sírok, amelyek mesterei ablakkereteket, kapubálványokat és tornácoszlopokat szállítottak a tehetősebb gazdák számára. Hasonlóan kisugárzó hatásuk volt a városokban és az uradalmi központokban működő építőmestereknek. Tevékenységük nyomán jelennek meg és indulnak fejlődésnek a múlt század végén a vakolathímmel díszített házoromzatok, melyek alföldi megfelelője a deszkaoromzat. A palóc népi építkezés műszaki összetevői között két elemet etnikai sajátosságnak tartanak: egyik a kemenceforma, a másik a ház középoszlopa. A kocka alakú, sokszor a lakószoba negyedrészét elfoglaló kemencének az írott forrásokban először megjelenő formájában nincs füstelvezetése, az ablák felé néző oldalán van a szája, így a füst ki tud menni az ajtón és az ablakokon. A XVIII. században alakul ki a kemence szája felett a füst elvezetését és a szikra felfogását szolgáló kürtő, de a kemence szája még mindig a lakószobában van, innen fűtik. A kemence formája és szerkezete a szláv analógiákkal tart rokonságot, de egyes műszavai, mint például a kürtő, önálló magyar fejlődésre utalnak. A kürtös kemence az északi hegyvidéken egykor általános volt, de 46
