Hevesi Szemle 10. (1982)
1982 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Végvári Lajos: Rembrandt önarcképei
életvitelnek a megszemélyesítője, a megkövült, idejétmúlt, az eredetileg is embertelen királyi karantén áldozata, aki sohase hagyhatja el gyógyultan kényszerű tartózkodási helyét. Mindössze négy évet élt itt. Halálával magva szakadt a Habsburgok spanyol családfájának. Az infáns körül stílusos gyermekbútorok hidalják át a látszattam ámyeltolódásból következő valószínűtlenségeket; a bordó drapéria, a kalpa- got tartó bársonypárna, a hátul nyitott ajtó, a süppedékesre festett keleti szőnyeg a maga rőten egymásra tükröződő változatos színértékeivel olyan hatást kelt, mintha ártatlan élénkítőszerek enyhe bódulatával zsongítanák el a vizuális éberséget. A modellhez szabott és kárpitozott karosszékben ott szemlélődik a kínai palotapincsi, Felipe Prospero Rembrandt önarcképei Az önarckép újkeletű műfaj a képzőművészetben. Indokát az újkorban bontakozó individualizmus, a személyiség szuverenitását és tiszteletét hirdető nézet elterjedése adja. Ez a törekvés a XVII. században élt nagy holland festő, Rembrandt művészetében tetőződik. Ö volt először képes arra, hogy a szubjektum által kialakított világképet, vagyis egy kozmikus, morális és szociális érdekű rendszert fejezzen ki akkor, midőn saját arcvonásait kutatja. Hosszú utat tett meg a művészet addig, míg elérkezett a rembrandti önarckép-univerzumhoz. Hiszen a műalkotás évezredeken át valamely hatalom, egy adott társadalom vagy éppenséggel egy teológiai vagy politikai dogmát szolgált. A műalkotás szerzője alázattal alárendelte magát ennek az elvárásnak és elrejtette személyiségét. Mégis úgy tűnik, hogy a művek alkotói a legkorábbi idők óta törekedték arra, hogy létezésük emléke fennmaradjon. Ilyen ősi emlékként értékelhetjük az i. e. kb. 20 000 körül keletkezett, Lasoaux-ban előkerült barlangfestmény-részletet, amely egy emberi kéz kontúrjait őrzi meg natu- ralisztikus valósághűséggel. Ugyancsak az alkotó jelének tekinthetjük a különböző kőfaragó jeleket, amelyeknek különösen a gótika idejében rendkívül bonyolult rendszere alakult ki. Egyes művészettörténészek szerint már a későromán kortól kezdve találhatunk önarcképeket. A román korban a bronzszobrászat technikájának fejlődése lendületet adott a természetutánzó ábrázolásnak: a portrészerű ábrázolás igényét a lovagi líra személyiségtisztelete is elősegítette. Ezzel magyarázható a személyiség sajátosságainak megragadására való törekvés, először a síremlékszobrászatban, majd a gótika virágzásától kezdve, más témakörben is. A technikai és esztétikai feltételek tehát rendelkezésre álltak ahhoz, hogy egy-egy nagy mű készítője a saját arcvonásait is megörökítse. A társadalmi konvenció azonban ezt nem tette lehetővé : még a XIV. században is a művészt csak artifexnek, vagyis kézművesnek tartották. A műkutyába áttett festői parafrázisa. Mindkettőjük merengő tekintete a festőre irányul, aki a képállvány előtt a befejezéshez közeledve, új fent mérlegre teszi — ki tudja, hányadszor, de most halvány balsejtelmektől vezettetve — szolgálatának érdemét. Nincs semmi megbánnivalója. A születés, a rang előjogaival láncra vert urak között végül is csak ő érezhette magát viszonylag szabadnak, úgy festett, hogy kedve teljék abban, amit csinál. A történelem lapjaira hivatalból feljegyzett semmirekellő főrendek neve alig mond valamit is a múló századoknak, s ha idővel egyikmásik mégis felszínre kerül a süllyesztőből, Velázquez ecsetje az a varázspálca, mely a gyenge színjátékok bábuit is tanulságos tulajdonságokkal ruházza fel. Pogány ö. Gábor vészeihez való társadalmi hozzáállásnak kellett megváltoznia ahhoz, hogy a műtárgy létrehozóját olyan személyiségnek tekintsék, aki a dolgok ösz- szefüggésének és értelmezésének új lehetőségeit fedezte fel, vagyis szellemi értelemben véve egy új világot alkotott. Sorsdöntő tehát a régi grafikákon olvasható „inventavit et fecit”, vagyis „kigondolta és kivitelezte” felirat, amely a művészi szuverenitás jelmondatának tekinthető. Ez, a művész új státusát kifejező szöveg egyben a művész újfajta, kivételezett társadalmi státusát is kifejezi. Vagyis a művész megismétli a világot teremtő isten munkáját: ő is új világot teremt a maga képére és hasonlatosságára. Ismereteim szerint IV. Károly cseh király proto- reneszánsz jellegű kultúrájában figyelhető meg először a művészek olyan megbecsülése, hogy alkotásukat az önarcképpel koronázhatják meg. Peter Parier önarcképe a prágai Szt. Vitus székesegyházban az első művészönarcképek közé számít. Felülmúlja ezt Ghiberti önarcképe a firenzei Bat- tisterio általa készített második kapuján. Gunyo- ros-intellektuális és joviálisán bölcs arokifejezése remekül érzékelteti a reneszánsz művész öntudatát, azt a mentalitást, amely a művészetet természetátalakító erőnek tartja. Ghiberti önarcképe azonban még meglehetősen magányos jelenség a XV. században. A művészek inkább csak belopják arcvonásaikat egy-egy kompozícióba. Bizonyosan önarckép az a részlet Michelangelónak a Sixtus kápolnabeli Utolsó ítélet freskóján, ahol a gátlástalan bértollnok és riporter, Aretino tartja a művész lenyúzott bőrét a kezében. Bár Tiziano s néhány kortársa festett önarcképeket, az önarckép műfajában az északi művészek a leginkább otthonosak. Analitikus részletezés és a belső világ nyomainak keresése az arcon: ez határozza meg Dürertől kezdve, az Alpoktól északra tevékenykedő művészek felfogását. Azt mondhatjuk, ők az önarckép igazi művelői: hiszen az önarckép megvalósítása során egyéni és társadalmi konfliktusaikat, a személyiség különböző meghatározói közötti belső ellentmondást, a sors és a 10