Hevesi Szemle 10. (1982)
1982 / 2. szám - MÚLTUNK JELENE - Kiss Gyula: A "Jogi iskolá"-n, Egerben
szont „egyéb” töltésű „fülbesúgások”. Nálunk idősebb kollégánk azzal lepett meg egyszer: tudjuk-e, hogy a káptalan tagjai a főszékesegyházban végzett imájukért külön anyagi juttatásban részesülnek, óránként — ha jól emlékszem — tizenöt pengőben. Az egyik kanonok, a „punctator”, jegyzi a leimádkozott órák számát, időnként ösz- szesít, s mutatja ki az ima teljesítményt. Akadt, ki vállrándítással továbbment, volt, aki lecsapott rá, mint ízes falatra. A bejárók között legendák keringtek arról, milyen „mesés sefteket” kötnek ügynökök, kereskedők, alkuszok a reggeli gyorsvonatokon — árucikkekről, melyeket megvettek, s két fülkével arrébb máris továbbadtak anélkül, hogy akár csak látták volna is azokat. * Alkatomnál, hajlamaimnál fogva, valójában sokkal inkább humán tárgyat okító bölcsész szerettem volna lenni. Anyagilag megoldható azonban csak az egri jogvégzés volt. Azzal a hányavetiség- gel fogtam hozzá, hogy rendben van, beiratkozom, végeztem a jogot, amíg újságíróként nem tudok elhelyezkedni, s ekkor a jogot szép csöndesen otthagyom. Ady is így kezdte, ő is a jogból vágott át Debrecenben a zsurnalizmusba. Hogy az elhelyezkedés lapnál Pesten, s az akkor élénk sajtójú Miskolcon (három napilap!) sem megy, arról egykettőre meggyőződhettem. Pesten az egyik irodalmi antológiában megjelent egy Musset-versfordításom, s kérésemre a szerkesztő végighurcolt a fővárosi lapoknál, a Népszavától a Függetlenségig. A körsétán kitűnt: még csak reményeim se lehetnek. De nem csak itt, Miskolcon sem. Valamennyi munkatársi állás betöltve! Sőt, volontőrök nyüzsgő hada ingyenriportokat hord a lapokhoz a későbbi bejutás reményében. Megérlelődött a döntés: egyetlen kiút az időnyerés, azaz az egri jogakadémia. Hat-nyolcan akkor is bejártak szülővárosomból. Tájékozódtam tőlük, majd magam is beosontam szaglászni Egerbe. Szimatolásaimban érződött valami nekem nem tetsző, de ezt azzal hessentettem el, úgyis csak ideig-óráig tart mindez, nem fogom én azt végigcsinálni. A remek barokk környezet, a „patina” ellenére honnan volt mégis a viszolygás? Jóval később jöttem rá. Forrásként nálam is az buzgott, amit Illyés oly érzékletesen fejezett ki A vegyes házasság átka című versében. Szülőföldemen katolikus gimnáziumba jártam. De járt velem protestáns, izraelita fiú, lány is. Melyik gyermekded ifjú fordít ilyesmire figyelmet? Egerben, ahogy láttam — éreztem inkább — desztilláltabban, s mégis töményebben volt jelen a klérusi szellem. Anyám vallásában keresztelt lelkem hosszabban aligha tűnődött el ezen. Most azonban már apai őseim kálvinista istene berzeraghétett tudatom alján, s Illyéssel szólva: „Két szellem küzd itt, amint látható, / egy hívő és egy istentagadó. / Nagy próbát rótt rám már azzal az ég, / hogy vegyes házasságból származék”. Aztán „Két nagyapa, két család szelleme / próbálja bennem: egyesülhet-e?”. Végül: „Örök harcukat tovább harcolom” — mondták a vers rám is szabott sorai. Egyébként a verset nem ismertem, nem is ismerhettem, hisz ekkortájt íródott. Apáim istenét később — eljutva — Sárospatakon „engeszteltem”, nem titkolt szomorúsággal, magányosán járva az ősi kollégium folyosóit, lépcsőit, udvarát. * A harmincas évek második fele már nyílegyenesen az új világháborúba torkollott. Egy nemzedékkel korábbi eleinkre hasonló módon zúdult az első. (Az is — látszólag — váratlanul.) Németország ekkorra ki-, a Szovjetunió pedig belépett a Népszövetségbe. Olaszország már elfoglalta Abesszíniát, Hitler megszállta a Rajna-vidéket, Franciaországban hatalomra jutott a népfrontkormány. Már akadémiai „polgárok” voltunk, amikor Franco csapataival betört Spanyolországba. Az újságok hadijelentései örökös Franco-győzelemről adtak hírt, ami nem volt színigazság. Kiváló római jogi professzorunk, előadásába betűzve, nem csekély éllel így fogalmazott: Francóék már nem győznek győzni... Élveztük a professzor úr előadásait, mert érzékletesen, humorba oltott példákkal tudta a legel- vontabb jogeseteket is megmagyarázni. A „bírla- lás” fogalmát például: Doberdón kilőtték szájából szutykos pipáját, a megtaláló azonban nem válik tulajdonossá, még birtokossá sem: a pipát gazdájának visszaadni tartozik. Ha kiadások merültek föl a pipa megmentése során, ezek megtérítésére viszont igényt formálhat. A szutykos pipa fogalma kötötte le a bírlalatét is. A legkeményebb tárgynak a római jogot vallotta a köztudat. Nem indok nélkül. Aki abból sikeres alapvizsgát tesz — szólt a legenda — az már „vígan” nézhet a két másik alapvizsga elé. Amiben persze volt némi túlzás. Justinianus kelet-római császár Corpus Juris Ci- vilis-ével kétségtelenül oly jogrendszert állított össze, mely jó néhány szabályozásban ma is a modern jogalkotás és -szolgáltatás alapja. (Épp a közelmúltban húzta alá egy rádióbeszélgetésben ennek igazát s fontosságát a pécsi egyetem római jogi professzora.) Egyáltalában, mint a latin nyelvet, matematikát, sakkot — a római jogot is el- menyitogatónak, kitűnő fejtornának volt szokás tartani. Ide kívánkozik megintcsak egy adomaszerű jogakadémiai adalék. Római jogi professzorunk, a bemutatkozó első órán katalógusának összeállításához készülődve, halkan megkérdezte: „Van-e az urak között barbár?”. Előbb a levegőbe bámultunk, majd kérdőn egymásra pislogtunk. Nem értettük a kérdést. Sel- más mosollyal aztán a professzor úr a közérthetőség aprópénzére váltotta föl az egyelőre szónokinak tűnő kérdést. Azaz: „barbár”, aki reáliskolában vagy kereskedelmiben érettségizett, mivel ott nem tanítottak latin nyelvet. Ami azonban korántsem szépséghiba volt csupán. Latin nyelv- ismeret nélkül a fogalmak, törvényhelyek, eredetiben citálandó definíciók „bevágása” aligha lehetett könnyű feladat. 32
