Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 2. szám - JELENÜNK - Suha Andor: Hatszor egyről
Megbocsáthatatlan bűnöm dr. Medve László egészségügyi miniszterhelyettes, most már államtitkár. Tősgyökeres Heves megyei, vámosgyörki öcsémmel együtt érettségizett Gyöngyösön. Két éve halálos beteg voltam, s az életben maradásomba a doktor-miniszter beleszólt. A hála virága csak a síron nyílik, elfelejtettem dr. Medvét, s dr. Zsö- gön Éva — egykori gyöngyösi orvos, egykori államtitkár — elutasítása után, már mélységesen szégyelltem felhívni a férfit. Hogy is mondja a francia: kel malőr! S miközben e sorokat rovom, majdnem elfelejtkezem Iszlai Zoltánról, a kollégáról, a film- kritikusról, a — költőről. Valószínű azért, mert rendkívül szolid és szerény ember, lehet, indulatai sincsenek, s ha vannak, azokat mosolyába rejti. És a tehetségébe. Póka Eszter Hol kezdődik, még fontosabb kérdés — hol végződik a leselkedő, kérdező, kíváncsi újságíró tapintata? Egyik ember izgat, sőt idegesít, mert a nyilvánvalót is legszívesebben eltakarná egy hatalmas spanyolfallal. A másik, az őszinte ember minden leplezni való titkát kitárja. Az első típus kilométerekre kerül a tollforgató szívétől, a nyílt azonnal a szívembe fészkelődik. De írjam meg a ta- karnivalót? Ha ő nem szégelli, talán szemérmesen nekem kéne. Mit tegyek? A második ember, betakarom. De azért, némi cenzúrával, leikébe, sorsába engedek látni. S akkor jön a kínlódás, de hogyan: hogyan, hogy tapintatos maradjak és mégis igazat írjak. A megoldás rendszerint magától jön. „Páka Eszter hangja és előadóművészetének különös izzása jogosan, de némileg idegenül és ezért nyomasztóan tornyosult a rádió dalversenyének mezőnye fölé. A versenyzés, az olimpiai eszme nemes értelmében, önmaga célja — mégis, ez az énekesnő semmiféleképp nem illett ide, kinőtt a verseny kereteiből, s hogy mégis, fél évtizeddel első rádiós díja, győzelme után újra a pályakezdők között jelentkezett, az olyan ellentmondás, amiért a felelősséget bizonyára nagyobbrészt ő maga, de talán a zenei élet illetékesei is viselik. Póka Eszter tehetsége talán valóban sokoldalú — nem végezte bizonyára hiába a képzőművészeti gimnáziumot. De hangja és mindaz, ami ezt a hangot művészi instrumentummá, kinccsé teszi, olyan érték, ami talán másutt jobban is értékesíthető, mint a Textilfestő KITSZ-ben bedolgozóként. Voltaképpen ő mutatta meg egyedül ezen a versenyen, mi lehet, meddig terjedhet a dal műfajának érvénye. Igaz, némelyek valamiféle elvont, német eszmények szellemében dinamikai, sőt netán ritmikai kifogásokat emelhetnének — egyébként igazán csak elvétve. De az ilyen kifogások hangoz- tatói talán még nem jöttek rá: mi a dalművészetben a legfontosabb: a zárt és viszonylag szűkös forma áttüzesítése primer emberi tartalommal. Póka Eszter gyönyörű hangjának minden mozdulása képes megvalósítani a formának ezt az átlényegü- lését, akkor is, amikor önmaga teljes képességét bontja ki — például a Schubert-dalok legtöbbjében, Beethoven Vétek-dalában, s csodálatosan énekelt Wesendonk-dalokban — s tulajdonképpen akkor is, amikor — mint a középdöntő egyes per ceiben — a maga vokális lehetőségeinek pillanatnyi indiszpozíció okán csak hányadát használja ki A hang s a hang kezelése igazán nem sok vetély- társra talál ma Magyarországon. Hogy ez szélesebb körben is nyilvánvalóvá legyen, hogy e tehetség végre az őt megillető helyre kerülhessen, ahhoz ismét meg kell teremteni a lehetőséget. És ehhez a tehetség tulajdonosának is méltón és felelősen kell cselekednie.” Ezt a véleményt 1977. május 25-én adta, mondta a Magyar Rádió Zenei Főosztálya. S ugyanebben az évben még ezt is írták a művésznőről: „Póka Esztert az ember ritkán hallja, s akkor valahányszor megdöbben, mert — legalábbis bizonyos helyzetekben, például legatóban, s főleg középütt és magasságaiban — ez a hang egyszerűen gyönyörű, talán szebb mint a hangosztály valamennyi magyar képviselőjéé, mindenesetre mikrofonon keresztül. Színében a könnyes-emberi és lágy tónus elvarázsol, s ez a hang nem tucathang, nem akármilyen mezzo; egyénisége, karaktere van. Hozzá meglepően sima énektechnika járul, ritkamód pontos intonáció s az előadásnak az a fajta megindító őszintesége, amit az ember csak az igazi, a megérintett tehetségeknél érez — még akkor is, ha azok ilyen vagy olyan okból tehetségük igazi formátumát sohasem fújták ki. Mozgékonyságban, regiszterkiegyenlítésben persze még vannak kíván19
