Hevesi Szemle 9. (1981)

1981 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Szelesi Zoltán: Medgyessy és az alföldi művészet - Cifka Péter: A negyedik hatvani tájképbiennáléról

kérdéseit, kutatták az alföldi szemlélet sajátossá­I gait, kritikusan értékelték a vásárhelyi képzőmű­vészet fejlődését, — nagyban hozzásegítettek ah­hoz, hogy egy tudományos igényű monográfia el­készülhessen az Alföld művészetéről. Ennek ered­ményeként hangsúlyosabban tükröződne az a hely és szerep, melyet tájegységünk művészete a mo­dern magyar képzőművészetben betölt. Az orszá­gosan is ismertté vált alföldi alkotó-egyéniségek­nek, mint Baranyó Sándor, Berényi Ferenc, Bokros László, Csikós András, Cs. Pataj Mihály, Dér Ist­ván, Erdős Péter, Fotos Sándor, Hézső Ferenc, Kéri László, Koszta Rozália, Németh József, Papp György, Pintér József, Samu Katalin, Simon Fe­renc, Szalay Ferenc, Tóth Valéria, Túri Endre, Végvári Gyula, Zombori László és több alföldi mű­vésztársuknak, valamint a fővárosban és másutt lakó, de alföldi kötődésű, illetve főleg Vásárhelyen kiállító festő, szobrászok, grafikusok, így többek között Kajári Gyula, Kurucz D. István, Ligeti Eri­ka, Németh Mihály, Patay László, Somos Miklós, Szabó Iván, Szurcsik János és Vecsési Sándornak közös a törekvésük. Abban az értelemben, hogy a hazai, helyi művészeti hagyományokat egyetemes stílusértékekkel szintetizálják, s itteni táji-emberi- környezeti élményeiket és a népművészet forma­kincseit alkotásaikban — az Alföld új világképé­nek érzékeltetése érdekében —, mind hívebben tükröztessék. Reméljük, hogy a régi alföldi mes­terek gazdag hagyatékának színét-javát, s ezzel együtt a mai utódaik legsikerültebb műveit bemu­tatni szándékozó vásárhelyi Alföldi Galéria terv­bevett létrehozása, egy reprezentatív állandó kiál­lítás formájában mielőbb megvalósítást nyer. Ez­zel együtt a debreceni Medgyessy Ferenc emlék­múzeum 1982 tavaszára ígért avatása is biztató reményeket kelt. Szelesi Zoltán A negyedik hatvani tájképbiennáléról Szabad kicsit messzebbről nekirugaszkodnom? Évtizedek óta húzzuk a lélekharangot a tábla­festészet egésze fölött, miközben az állítólagos hal­dokló nyugodtan jár-kél. Végre be kell hát lát­nunk: halálos diagnózisunk téves volt, bármennyi meggyőzőnek tűnő érvvel támasztottuk alá. És ha egyelőre még szó sincs makkegészségről, a sirató­asszonyok már hazamehetnek. Ami pedig gyógyu­lásának további feltételét illeti: úgy hiszem, ez nem a táblaképen áll, hanem a többi műfajon. Mindenekelőtt talán azon: akad-e, ami átvállal­ja azt a muszáj-Herkules-i szerepet, amit a tizen­kilencedik század vége és a huszadik század ele­je rákényszerített, és amit viselt, a belerokkanásig. (Bár igaz: izmosodott is közben.) Pontosabban? A régi koroknak megvoltak a maguk kultuszhelyei — barlangok, templomok, gyűléstermek, a társa­dalom alakulásának megfelelően váltva egymást — ahová az ember időről-időre elzarándokolt, a hétköznapok szférájából egy emelkedettebb szférá­ba lépett — és ahol egyebek mellett szembenézett az emberléte alapkérdéseit boncoló nagy képző- művészeti alkotásokkal is — mondjuk: Michelan­gelo Utolsó ítélet-évei. Aztán átesve a lelkét meg- tisztító-megrázó katarzison, megerősödve vissza­tért hétköznapjaiba. Mármost — hogy nagyon leegyszerűsítsük a kér­dést — a tizenkilencedik század polgársága már nem hozott létre ilyen kultuszhelyeket. Illetve lét­rehozott és azokban volt is falkép meg szobor jócskán, csakhogy ezek kiürültek, vagyis hamis kultusznak szolgáltak (formalitásba merevedett vallásgyakorlatnak, osztálygőgnek, nacionalizmus­nak). Nem adhatták meg tehát az embernek oly szükséges katarktikus önismereti élményt. Kurtán: másé volt a középület, és másé az igazság. így az­tán a táblakép kényszerült arra, hogy átvállalja a „Mik vagyunk? Honnan jöttünk? Hová megyünk?” egyéni, társadalmi problematikáját. Holott nem a testére szabták. Meghitt és csendes élettársnak, a szó szoros ér­telmében: szobatársnak született. (A modern mű­vészet egy-egy nagy táblaképalkotása előtt állva, olykor felteszem magamnak a kérdést: hazavin- ném-e a lakásomba, ha most nekem adnák? És azon kapom magam — éppen a legszeretettebbek előtt — hogy azt mondom: nem. Kitúrnának a szo­bámból, nem lenne egyetlen fesztelen pillanatom sem a színük előtt.) Nos: ahogy kialakulnak és megerősödnek korunk újfajta kultuszhelyei, és a korunk létkérdéseiről szóló monumentális műfa­jok, úgy nyeri vissza a táblakép a hétköznapokat megédesítő lakótárs, az intim jóbarát szerepét. „Magyar tájak” — nem leszűkítés ez? Alig, de mégis okosan. Mindenből egy keveset — ez, olyan méretű galériában, mint a hatvani — bármilyen tiszteletreméltó is ez a méret a város lélekszámú­hoz képest — valószínűleg inkább zűrzavarhoz, mint áttekintéshez vezetne. És vannak más in­dokok is. Hány képet adnak el ma évente Magyar- országon? Nem tudom. De arra látatlanban esküd­ni mernék, hogy annak majdnem a fele — vagy talán annál is több — tájkép. Nem árt hát álla­potát legalább kétévenként közelebbről szemügy­re venni. Régimódi műfaj? Hm. Paradox módon a modern művészet legvakmerőbb úttörő kísérletei jórészt ennek a régimódi műfajnak a területén zajlottak. Courbet, Cézanne, Van Gogh, Csontváry reggelen­ként hátukra vették a felszerelést, kezükbe a gör­bebotot és kimentek a tájba, a „motívum” elé, mint szántóvetők a földre, munkások a műhelybe. Ott 5

Next

/
Oldalképek
Tartalom