Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 1. szám - KÖNYVESPOLC
A BÖLCS EMLÉKEZÉS SZEMÉRMESSÉGE (Habán Mihály: Üzenetváltás — Szépirodalmi Könyvkiadó) A téli könyvvásár idején jelent meg Habán Mihály Üzenetváltás című verseskötete. Sorrendben ez a harmadik, a mélyebb húrokon játszó lírikustól kései vallomássorozat. Az 1907-ben született költő 1934-ben jelentkezett önálló kötetével, majd másodszor 1976-ban, hogy most újabb bepillantást engedjen abba a magányba és abba a zordan zárkózott érzelemvilágba, amely feltétlen ro- konszenvet, vagy legalábbis megértést ébreszt e poézis iránt. Amikor eljutunk az öt sorból álló Csalánméreg című versig, ,,A hömpölygő világot Boldogság volt nézni. De érintése csalánok, Csípős mérgével bántott. Iszonyú volt élni.” ismét kíváncsiak leszünk a fülszöveg adataira, amely szerint a hetvenedik évén túl járó költő a Nagyküküllő mentéről származik, élt a Felvidéken, majd Egerben és Budapesten. Élt és dolgozott, mert saját szavai szerint sem tehetsége és fogékonyságának minősége, sem írói becsvágya és termékenysége nem volt alkalmas csereérték az elemi szükségletek megszerzésére. így jár az, mondhatná valaki, ha ilyen érzékeny lélekkel született és a sors kíméletlensége folytán gépészmérnökként kell dolgoznia; ahelyett, hogy kívülről nézhette volna a hömpölygő világot, mert annak nézése és látása boldogság lehet, ha van ilyen elvonatkozási, elszabadulási lehetőség a kívül levő szemlélődésre. Azt vallja, hogy amikor az életet megérintette, vagy inkább, amikor az élet őt megérintette, a csalánok csípős mérgével bántotta őt. Innen a felismerés benne, hogy „iszonyú volt élni”. Ha ennek a summázó és — merjük hinni — szubjektívan igazságtalan öt sornak az árnyékából kilépünk, felfedezhetjük azokat az érzelmi és erkölcsi értékeket, amelyek Habán Mihályt a versek írására, érzelmeinek, indulatainak, gondolatainak megörökítésére késztették. Nem kívánjuk most az irodalomtörténész szemüvegén át vizsgálni, honnan, mennyit és milyen hatásokat örökít át a rájafigyelő utókornak Habán Mihály. A saját érzéseit, gondolatait, erkölcsi ítéleteit mondja, visszaemlékezve a szerelemre, a barátságra, a tájakra, amelyek látták őt, amelyeket ő nemcsak látni, de megszeretni, hazájává avatni is megkísérelt. Az életnek „iszonyú” minősége fölé tiszta égbolt borul ebben a verses kötetben. Az ég boltozata nem visszhangzik az emberi mértéken felül attól, amit Habán Mihály mond, de aki odatartja a szívét ennek a lírának, nemesedik tőle. Az arányok itt is a személyes méretek szerint alakulnak. Ha Hajnal Annának az érzelmi összetartozás emlékéül egy fényképet dedikál, a fénykép hátlapjára oda kell férnie majdnem száz sornak, költői képek, visszakérdezések, ráhangolások között egy tisztán csengő férfi hangjától áradást és értelmet kapva, hiszen az érzés, az egykor-volt lángolás már az örök emlékképet jelenti éppen azért, mert Hajnal Anna már a megfogható határán túl van, míg itt a költő leírhatja a kérelmet: Hunyd be arcomat kereső szemed, Vagy nézz földéjű csillagképeket. Köztünk a világpalástú létnek Méhzöngésű szikrái égnek S a dolgok közti térben ténfereg Amuló kedvű barátkozásunk. E figyelemfelhívó könyvismertetésben nincs módunk belemenni az egymásra toluló képek elemzésébe, elégedjünk meg annyival, hogy ez a magányos sors egy, kilenc rövid tételből álló In memóriámmal gondol vissza mindarra, ami történt a szellemben és aminek valószínűsége azért olyan törékenyen finom, mert a szerelemre való visszaemlékezés, az elmélkedés a sors által adott, juttatott, vagy egészen el sem ért ajándékról a jelenben önmagát elviselő és vigasztalni — vagy marcangolni kész lelkiismeret szolgálatot akar tenni a számadás megkönnyítésére. El kellett hamvadni lényed igézetének És emlékként visszatérni, Hogy a tündökölve hullámzó mindenséget, Melyet eltakart tündért, Saroktól arcig lángoló virágszépséged, Legyen mivel összemérni. Észre kell vennünk ezekben a lírai futamokban, ezekben az indázó költői mondatokban azt a szándékot is, hogy minden emberi értéket a szépség valamilyen formájában akarja csomagolni a művészi szándék. A költő azért van a világon, hogy a jelenségeket ne az egyedül üdvözítő igazság, hanem a szépség mércéjével is különböztesse egymástól, rátéve a dallam megszentelő üzenetét a tárgyakra és jelenségekre, azzal a megbékéléssel térhessen köznapi nyugovóra, hogy az elénekelt szavakkal-mondatokkal ma is javított a világ mai állapotán. A lélek túlcsordulása mögött Égő sebek és hegek rejtőznek — vallja a Lélek és test balladájában. A múltban itt-ott megfeneklő séták, a keserűre hangolt számvetés fölé e vers fináléja mégis odarajzolja azt a reménységet és képet, amely jellemző Habán Mihály emberi és költői tartására; arra a világra, amelyből az üzenetek visszamaradnak, élő szigorúsággal: Ha majd a tálból vissza sugárzott Arcom fényárnyéka, a feltámadást Tanúsító sebhelyek jeleivel, Megjelenik a föld örökségén Osztozó ivadékok közt, akkor Valósággá szépül a hihetetlen: Hogy befelé nyíló hallgatásomból Fölfakadó üde forrásaim Énekhangzású csobogásával Értük áldoztam és vezekeltem. E hosszú mondat végigelemzése eljuttat a költő igazi énjéhez. A vallomás átélt! Itt már nem is igen törődik a külső formával, az énekhang szabályos vagy szabálytalan voltával, csak az a fontos, hogy a végén kitessék, az élet áldozat volt, vezeklés, bár nem tudhatjuk, kinek a bűnéért, vagy ki helyett? Goethe előtt hódol a Vándor éji dalának sikerült magyarításával, mert úgy érzi, a vándorlás örökzöld téma és a vers magyar kizengetése is közelebb hoz a honkeresés társaihoz. A kötet törzsanyagát az „Egy költőbarátom ismeretlen katona sírjának emlékműve” című poéma teszi ki. A címben minden benne van, ami a témát illeti, a harminchárom évesen elhunyt Sáfáry László háborús halála tárgy és alkalom arra, hogy a végzetről elmélkedjék a költő és kikezdje azokat a gondolatokat, amelyeket az ember élete folyamán nem egyszer feltesz magának, ha úgy érzi, hogy a történelem és a sors logikája emberi mércével olykor esztelen. Vallja, hogy az értelem nem elég az élethez, itt valami más is kell, talán a szépség, amelyet a szemlélődés és az abból feltörő formák hoznak létre, élményben, hangban, színekben, tettben, történésekben. Erre a magányos hangra és a hangban vissza-vissza- térő gondolatokra, érzésekre szerettünk volna visszaüzenni az élete csúcsán elmélkedő költőnek. Farkas András 63
