Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 1. szám - JELENÜNK - Dráviczki Imre - Tajti István: Ingázó munkások Heves megyében
bak a kategorikus véleményalkotásra. Már ez utóbbi tény — ha még csupán reakció is! — nehezíti a társadalmi beilleszkedést, hiszen a rokkant egyetlen lehetősége az, ha a józan ésszel elfogadható és a testi károsodása jellegzetességeit szem előtt tartó élettervei megvalósításában igyekszik magát mentesíteni előítéletei hatásai alól. Ez annál inkább alapkérdés, hiszen ha kategorikus véleményalkotásának felszámolására képtelen, nem lehet képes arra sem, hogy ellenőrzése alá vonja környezetének gyorsan változó eseményeit. III. Minden rehabilitációs fáradozás végső célja, de egyúttal szociális feladat és társadalmi érdek is a rokkantak minél teljesebb értékű társadalmi újra- beilleszkedésének lehetővé tétele és biztosítása. A háromlépcsős rehabilitációs folyamat első két szakasza (egészségügyi és szociális) főként az utóbbi évtizedben mind a mennyiségi, mind a minőségi mutatókat tekintve elismerésre méltó fejlődést mutat. Az emberi méltóságot biztosító, az invalid önértékelését beszabályozó döntő tényezőként kell megítélni a társadalmi újrabeilleszkedés során a munka felvételét, vagy újrafelvételét. Az értékteremtő, hasznos tevékenység mindenfajta pszichoterápiás tevékenységnél jobb hatásfokkal érinti a rokkant ember személyiségét, meghatározhatja önmagáról kialakított értékítéletét. A rehabilitáció harmadik lépcsőfokát jelenti, a megváltozott munkaképességű rokkantak foglalkoztatása. Immáron 13 éves rendelet szabályozza a munkához való visszavezetés kitüntetett fontosságát, de az átképzések és alkalmazások sok helyütt nagyon nehezen mennek át a gyakorlatba. Olykor maguk a rokkantak választják inkább a szociális biztonságot jelentő nyugdíjazást, a teljesebb emberi életet, az önmegvalósítást magában hordó újra munkába állás helyett. A foglalkoztatási rehabilitáció honi nehézségei tehát nem írhatók egyértelműen a társadalom számlájára, így az ellentmondások feloldása is hosszú évek közös, kitartó együttműködésén alapszik. Előretekintés A Német Szövetségi Köztársaságban 2,5 millió rokkantat tartanak nyilván, Hollandia lakosságának 3,25%-a, Dánia 3%-a rokkant személy és hazánkban közel félmillió testi fogyatékos él ép, egészséges emberek között. Számuk az iparosodás, a közlekedés és paradox módon az orvostudomány fejlődésével — ma már rokkantán tovább él az a balesetes ember is, aki 10—20 évvel ezelőtt a sérülés következtében meghalt! — tovább gyarapodik. Hazánk évente majd ötmilliárd forintot fizet ki rokkantaknak nyugdíjként. A Vakok és Csökkentlátók, a Hallássérültek és az utóbbi években sorra alakuló Mozgásszervi Sérültek Egyesületei próbálják összefogni a rokkantakat, érdekeiket képviselik a felmerülő vitás helyzetekben. Mindezek tudatában talán elégedettek is lehetnénk az elért eredményekkel, de a siker ünnepe még korántsem érkezett el. Sok-sok mozgássérültnek például hihetetlen erőfeszítésekbe kerül, hogy egyáltalán munkahelyére eljusson, más testi sérültek — lehetőség hiányában — évekig nem jutnak üdüléshez, pihenéshez. A rokkantak családtagjai (szülők, élettársak és gyermekek) olyan munka- többletet vállalnak magukra magától értetődő természetességgel, melyeket megemlíteni sem illik, nemhogy panaszolni! Vajon megtettünk-e mindent a köztünk élő invalid emberekért, vagy csupán annyit, amennyi a sablonszerű humanitásba belefér? Mindig, mindenki átadta helyét a mankóval, bottal álldogáló mozgássérültnek, és mindenki segített a fehér bottal közlekedőnek? Talán van még mit tennünk az egész társadalom gondoskodásának további erősítésében a közös felelősségérzet fokozásában, a rokkant személyek életének könnyebbé tételében. Mindezek nem csupán anyagi kérdések, de ne elégedjünk meg azzal, hogy emberek vagyunk, ha EMBEREK is lehetünk, a szó legnagyszerűbb értelmében! Erre szólítja fel a világ népeit az ENSZ határozata: 1981. Rokkantak nemzetközi éve. Fejes András Ingázó munkások Heves megyében Társadalmunk osztály- és rétegstruktúrájának vizsgálata a 70-es évek második felében egyre jobban ráirányította a figyelmet a munkásosztály egy sajátos rétegére, amelyet a szakirodalom általában „bejáró munkásoknak”, vagy „ingázó munkásoknak” nevez. Üj ez a réteg, mert hazánkban alig kétévtizedes múltra tekinthet vissza, mivel a felszabadulás utáni évtizedek gazdasági-társadalmi fejlődése — az ország iparosodása, a szocialista termelési viszonyok győzelme — termelte ki, s léte a szociális struktúra megváltozásának egyik konkrét megnyilvánulása. A szocialista termelési viszonyok rendszerében elfoglalt helye alapján munkásléte vitathatatlan, ugyanakkor helyzetében és életmódjában jelentősen különbözik is a munkásosztály más rétegeitől. Nem elhanyagolható nagyságrendű rétegről van szó, ezért helyzetének, életmódjának, politikai hangulatának vizsgálata alapvető társadalmi érdek, amit a körükben végzett gazdasági, politikai és ideológiai munka szükségletei egyaránt indokolnak. Az ingázó munkások egészére irányuló vizsgála41
