Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 1. szám - JELENÜNK - Fejes András: A rokkantak nemzetközi éve
II. A sérült környezete milyen formákban viszonyul a megváltozott helyzethez? III. E kettő kombinációjából adódva miként tud a rokkant lehetőségeivel élve, alkotó módon visz- szailleszkedni a társadalomba? I. Mindenfajta mozgás-, vagy érzékszervi fogyatékosság szükségszerűen nehézségeket okoz a világ jelenségeihez, az emberekhez való alkalmazkodásban, egyúttal komoly nehézségeket jelent a károsodott ember személyiségében rejlő lehetőségek és adottságok magas szintű kibontakoztatásában. Az emberi lét nagy örömeit rejtik magukban a megvalósított tervek, elképzelések, a szükségletek magas színvonalú kielégítései. A célul kitűzött tárgy elérése, a reális igények megvalósítása ép és egészséges embereknél is olykor akadályba ütközhet, máskor ezek halasztást szenvedhetnek. A lakás megszerzésére gyűjteni kell, éveket szükséges áldozni a magasabb képzettség megszerzésére, tehát a célt akadályok vehetik körül. Az épek számára is szinte naponta keletkezhet olyan helyzet, ahol a kudarc lehetősége fennáll (frusztrációs helyzet), de a fogyatékosok életében ezek a helyzetek állandósultak. A különbség abban van, hogy a rokkantaknál az akadály nem csupán a céltárgyat (a vágyaink, szükségleteink kielégítésének objektumát), hanem magát a személyiséget is körülveszik, a fogyatékosság formájában. A rokkant, ha meg is változtatja a célkitűzéseit a fogyatékossága minden nap, minden percében, minden kapcsolati rendszerben vele él, hátráltatja a cél elérését. Mintegy „börtönbe” kerül, melyből kiszabadulni nem áll módjában. Mik a lehetőségek ebben a helyzetben? Talán az első és az egyik legfontosabb, noha nem éppen a legkönnyebben kivitelezhető: a rokkanttal lelkileg elfogadtatni állapotát. Csupán a károsodottsággal való azonosulás (identifikáció) talaján születhet olyan döntéssorozat, mely tekintetbe véve a rokkantság milyenségét, helyreállítási (rehabilitációs) folyamatot indít el. melyben — ha módosulva is —, de testet ölthetnek a sérült életelvárásai is. Tehát módosított célokkal a megmaradt testi funkciókra alapozva kell új életet kezdeni — esetleg ennek megfelelően a régi életvitelt átigazítani —, mert csupán így képzelhető el a társadalmi újra- beilleszkedés. A rehabilitációs fáradozások egyik döntő láncszeme a sérültekkel való lélektani foglalkozás. Hiábavaló a sérült sikeres gyógykezelése, vagy adottságainak és képességeinek megfelelő munkára való átképzése, ha nem fogadja el állapota korlátáit, s nem veszi tudomásul, a sokszor bizony megváltoztathatatlan tényeket. Mindez természetesen nem jelenti és nem is jelentheti, hogy szükségszerű a csökkentrendűség átélése, hiszen éppen az a cél, hogy a rokkant figyelmét olyan pályák, örömök stb. felé tereljük, ahol a legkevésbé akadályozzák testi hiányosságai, ahol hozzávetőlegesen teljes értékűként veheti ki részét mind az értékteremtés folyamatában, mind pedig a szabad idő kulturált eltöltésében. Hazánkban a rehabilitációs társadalmi szemlélet az utóbbi években gyökeres változásokon ment át. Több évtizedes lemaradást kellett és sikerült is nagyjából ledolgozni, s ma már nem csupán együttérző sajnálatot és sopánkodást vált ki egy-egy mozgássérült kerekesszékben, vagy fehér bottal közlekedő vak, hanem olykor a sérültek segítséghez is jutnak. (Más kérdés, hogy a jó szándékú segítők soha senkitől, semmilyen információt nem kaptak, miként is kell egy járógéppel közlekedő ember lépteit biztosítani vagy a kerekesszéket billenteni!) A tárgyi környezetből fakadó nehézségek leginkább a súlyos mozgásszervi rokkantak életlehetőségeit szűkítik be. Alig van ma hazánkban kultúr- ház, mozi, közintézmény és kórház, amely lépcső, vagy lépcsősorok nélkül megközelíthető, vagy akár enyhe lejtésű rámpával lenne ellátva. Kerekesszékkel használhatatlanok a szállodák, gyógyüdülőhelyek, tömegközlekedési eszközök és az újonnan épült lakások döntő többsége. Nincs egyetlen üdülő, ahol a mozgássérültek, vakok, vagy nagyothallók állapotuknak megfelelő körülmények között pihenhetnének, üdülhetnének. Természetesen e tényeken való gyökeres változtatás tetemes anyagi költséggel járna, de a helyzeten részben segíteni lehet házilagos megoldásokkal, társadalmi munkák célszerű felhasználásával. Az ember társadalmi lény, jórészt e tulajdonsága tette lehetővé a filogenezis mennyiségi változásainak minőségi átcsapását. E tételből fakad, hogy a rokkantakra mind pozitív, mind negatív értelemben jobban hatnak azok a momentumok, melyek a környezet emberi oldalát jelentik, mint a már említett tárgyi tényezők. A legnehezebben legyőzhető nehézségek az előítéletes gondolkodásmód köré csoportosulnak. A rokkantakkal szemben megnyilvánuló sajátosan kompromittáló előítéletek felszámolása — mint általánosságban a tudati kategóriák elemi befolyásolása — roppant nehézkes és lassan eredményt hozó munkálkodás. Ma már tudjuk, hogy az előítéleteknek a kategorikus véleményekké kövült szilárd rendszerét megváltoztatni nem lehetséges kampánymunkával. Sokszor egy-egy generációváltás is szükséges ahhoz, hogy kialakult és átörökített gondolkodásbeli sztereotípiák gátjai átszakadjanak és az embert tetteivel, cselekedetei súlyával mérjék, függetlenül a lényegtelen tényezőktől (pl. bőrszín, vagy nagyothallás, esetleg mankóval járás stb.). Az előítéletek tudatosan tervezett felszámolása párhuzamosan haladhat a társadalom rehabilitációs szemléletének fejlesztésével, mégpedig a tömegtájékoztató eszközök diszkrét, de rendszeres felhasználásával. E két utóbbi ténynek nagy jelentősége van, hiszen társadalom-lélektani kísérletek bizonyítják, hogy az előítéletes, merev gondolkodású emberek ■— az új információk megerősítése és ismétlése híján — hajlamosak régi, „jól bevált” gondolatmenetükhöz visszatérni. Természetesen a rokkantak a velük szemben kialakult előítéletekre — más kisebbségi csoporthoz hasonlóan — szintén előítéletekkel reagálnak és fokozottabb érzékenységük következtében olykor még csupán vélt sérelmek esetében is hajlamosabb II. 40
