Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Bolyki Istvánné: Hogy elevenek legyenek világaink
De leoldoztam a cipőket Leoldoztam ember-béklyóimat Most már az enyém minden csapásod Hegy-völgyed sűrűd Zöld lélegzeted. Szomjas szemeim kilobognak És áradom Árad belém az erdő örök erdő az örök őzbe.” A városokban a civilizáció maga alá temeti az embert. Amikor először találkozik a természet igazi arcával, s föltárul lenyűgöző tökéletessége — rádöbben önmaga kicsinységére. Létének korlátái kínzó börtönné fokozódnak. Ember volta elviselhetetlenné válik: őzzé lesz. Az őzek természetes összetartozása a mindenség élő elemeivel még megváltást hozhatna: „Hosszú karcsú lehelet-lábak Jön már jön már az őz-csorda Zengő viharját veri-gyújtja így zsendítjük föl a csillagok zúgását A kertek fiatal szívverését Így zendítjük föl hegedűnket a halott városok fölött Nagy meleg földek ölelőjén.” A vers keletkezésének dátuma 1920. A közeli tragédia emléke a menekülés, átváltozás-motívum rejtett utalásain túl konkrétabb képekben is megjelenik : „A tavaszok jaj de ránk tapostak Csupavér lábnyom lett a mellünk Csupaseb kékje eltépázta mind a pihéket. Aztán szél fújta be az ágyam Hideglelősre hűlt az ingem Tavaszok tavaszok.” Az áldozati tűzben hamvadt őzek üzenete zárja a látomást: „Minden tengernek ősze hűlik Minden tónak ősz-szava hullik Szerelemmel szilaj halállal haltunk Hogy elevenek legyenek világaink. Elevenek legyenek világaink.” Irodalmunk igazságtalanul elfeledett értéke ez a vers is, amely nem csupán a pogány mítosz meg- idézése révén (amely jóval később Nagy László költészetének is igen fontos gondolatköre) — hanem különös szépségei, líraisága miatt is figyelmet érdemel. Az őz-versekkel rokon a Punalua ciklus panthe- izmusa, de ebben a fájdalom, szomorú líraiság helyett fékezhetetlen életerő lüktet. Punalua a fény ünnepe, mámor. Nyers, kegyetlen, véget nem érő tánc, mint a pogány ünnepek szertartásai : általuk a természetben és tárgyakban szunnyadó élet születik újjá. Punalua az áhitat és önfeledtség pillanata, a Teljes Élet szimbóluma; a dolgok fiatalsága, a szerelem, szépség, tisztaság örök vágya. Az őz-versekhez hasonló alapgondolat tűnik föl az Ödipusz kezei c. kórusjátékban. Az ősi mítosz és a modern ember tragédiája együtt szólal meg: a mindenkori új generáció cselekvő, önálló élete tagadással indul. A Zrí c. költemény pedig már teljes egészében az örök tűz, forradalom, láz és szabadság indulója. Zrí fiai is lázadnak az öregek ellen és új hittel más hazát keresnek. A XX. sz. pártütő fiait ősi ritmusok kísérik útjaikon. A 30-as években írt sodró lendületű forradalmi versek közé tartozik még a Nyűgtelenek és Az egyszeregy ünnepe. Ez utóbbi nagyobb lélegzetű, összefoglaló jellegű himnikus fohász. A XX. sz. technikai csodáival színpadra álmodott oratórium ismét az ünnep pillanatait idézi. A kényszerű robot rabságát lezárva „büszke játékká, teremtő cselekedetté” emelhetjük a munkát, hiszen „él bennünk, mint mindenben a tér és az idő végtelen tükrözése, az erők és viszonylatok megismerésének igaz szándéka, a harmóniának, a logikus rendszerek szeretete! A jobbítások örök arca.” A földet csak úgy tehetjük a szabadság és öröm bolygójává, ha legyőzzük a háború, betegség, tudatlanság, szegénység, magányosság rémeit. Békét, célszerűséget. Napsugaras városok, tiszta otthonok lakói, fáradhatatlan értelmes közösségek tagjai lehetünk — ha egyszer elindulunk ... !” A szabadság, a forradalom, a fiatalság, a munka, a barátság és a szintézist teremtő versek mellől természetesen nem hiányozhat a szerelem himnusza sem. A Karamzsin: a szerelem teljessége. Érzékisége, megjelenített fiziológiai valósága; vérünk forró lüktetése, szüntelen áradása, — de a várakozás, zuhanás, fájdalom és hívás is. Filozofikus gondolatok és téma jelenik meg Az óra-tiktak c. versben. Az idő elvont és hétköznapjainkban átélhető motívumaiból áll össze a mű. Köznapi és szimbolikus jelentések gyors váltásai, pergő ritmusú irama a költemény. Az idő megállíthatatlansága, könyörtelensége révén nem a céltalanság, a dolgok végső értelmetlensége válik nyilvánvalóvá. Az öntudatlanul hömpölygő időt; pillanatok, órák folyamát az értelmes emberi mozdulások teszik emlékezetessé. A semminek tűnő percek üres marokkal és csodákba épülve távozhatnak. Lehetnek a teremtés és győzelem percei és jeltelenül futhatnak a végtelenbe. Egyedül az ember képes az idő monoton áradását, egyhangú szüntelen pergését színes, eleven életté szervezni. „Légy erős” — szól a figyelmeztetés. „Mert benned, benned a jövő sodra, Mert belőled zajlik a múlt. Micsoda híd vezet a múltba, Micsoda híd visz a jövőbe, Egy haj szál vékony pillanat — Végtelen létra visz a jövőbe, Mély szakadék vezet a múltba, Egy ajtó, mely csak neked nyílik, Egy tó, amelynek nincsen feneke. A meg nem élt, a vágy, húz előre S amit megéltél, visszahúz, De meg nem töröd az időt.” Általunk, a jelen által épül a holnap, bennünk nyer értelmet a múlt. Az eredendően színpadra szánt, és ott elő is adott versek — különösen parlando- és mozgáskórusok „hangszerelésével” — összehasonlíthatatlanul gazdagabb, drámaibb változatai lehettek a kötet 23
