Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Bolyki Istvánné: Hogy elevenek legyenek világaink
„Hogy elevenek legyenek világaink” 1980. december 18-án meghalt Palasovszky Ödön, a magyar avantgárd mozgalom sokoldalú, izgalmas egyénisége. Halála előtt két hónappal még arról beszélt, „nem lehet abbahagyni, van dolgom.” Mintha a halál is a föladás egyik fajtája lenne. „Volt aki belefáradt, összeomlott, belerokkant... ilyen is van ... de túlélni...” az már a győzelem fele. „A szellemi és fizikai akaraterő csodája, hogy aggastyánkort élt meg” — szól a Magyar Nemzet nekrológja, hiszen fiatal korától tüdőbeteg. Még most is hihetetlen munkabírással dolgozott naponta. Csak az utolsó hónapok termése: frappáns cikk a szeptemberi Színház-ban, egy régebbi vers, vit- riolos Tucholsky fordítása; a várva-várt Emlékiratok, amelynek megjelenését mégsem érte meg. Életműve legendás akarat teljesítménye. A tiszteletet legfőképpen mégis az váltja ki belőlünk, hogy nem a múltban élt, hanem ma is a hiányokba lehetőségek izgatták elsősorban. Pedig két-három életmű is kitelne abból, amit ő egy élet alatt elvégzett. A harc sokféle módját kipróbálja: szervez, ír, előad, rendez, színpadot tervez, verset ír, tanít, lapot alapít, fordít; a színpadon új műfajokat teremt, új technikákat alkalmaz. Tettei mégis szervesen összefüggnek, mindegyik akció nagy céljainak egy-egy állomása. Ugyanakkor stílusban, hangnemben gyökeresen eltérő írásai, munkái születnek. Ezáltal egy fantasztikusan sokszínű, örökké megújulni képes alkotói világ tárul elénk. Tevékenységeire, munkásságára ugyanígy a körülményekkel, a történelemmel való szembeszegülés jellemző. A Tanácsköztársaság bukása után kapcsolódik be a baloldali kultúrmozgalomba, s mindvégig a hazai ellenállás egyik vezető egyénisége. Egyetemistaként az MSZDP központi kultúrszer- vében (MIMOSZ) dolgozik. Ennek működését azonban 1921 nyarán betiltja a rendőrség. Mégis pár hónappal később megjelentetnek egy antológiát, ebben lát napvilágot először Palasovszky Ödön és Hevesy Iván Manifesztuma, (amely később önálló kiadványként is megjelenik). Már az ellenforradalom idején szerveződik tehát a kulturális ellenállás: egyelőre előadásokkal és kiadványokkal — de átgondolt, tudatos programmal, szívós munkával. Céljuk, hogy felrázzák az embereket, s a tömegművészet eszméjével és a munkásművelődés által új lendületet adjanak a mozgalomnak. Teljesen új, forradalmi szellemű színházat teremtenek. Űj közönség, új művészgárda nélkül azonban mindez megvalósíthatatlan, ezért később kísérleti színpadokat, stúdiókat hoznak létre. A rendőrség üldözése ellenére illegális előadások születnek. Igyekeznek hallgatóságot és híveket gyűjteni maguk köré a munkások és haladó értelmiségiek köréből. Biztatást kapnak a külföldön illegalitásban dolgozó Madzsar Józseftől, Komját Aladártól, akik igen fontosnak tartják a mozgalom itthoni alakulását. Egyre élénkebbé válik a érdeklődés, szaporodnak a munkatársak (Bortnyil Sándor, Róna Magda, Tamás Aladár, Ascher Ősz kár, Madzsar Alice). Adyról, Barbusse-ről, Whit man-ról, művelődési kérdésekről hangzanak el elő adások. Kortárs haladó képzőművészek (Uitz, Der kovits, Kaethe Kollwitz, George Gross) munkáibó vetítenek a fővárosban és vidéken. írók, muzsikusok csatlakoznak (Remenyik Zsigmond, Forbátl Imre, Szabó Ferenc, Kadosa Pál). 1922-ben jelenik meg a Manifesztum kiadványok 3. füzetében Hevesy Iván tanulmánya: A művészet agóniája és reinkarnációja címmel. A polgári művészet létrejöttének lehetőségét veti föl í szerző. A sorozat 4. darabját: Palasovszky Ödör Reorganizáció c. verseskönyvét az ügyészség elkobozza, a tervezett további köteteket (Whitman Ivan Goll) betiltják. Műsoros estjeik azonban mindvégig élénk érdeklődést váltanak ki. Sikereik titka a rendkívül tudatos műsorválasztásban, rugalmasságban és a közvetlenségben rejlik. (Más műsorral állnak ki a Csepeli Munkásotthonban és mással a Zeneakadémián, stb.y 1925- ben alakul meg a Zöld Szamár „szatirikus színház”, amely mindössze két előadást ér ugyan meg, újításai és eredetisége révén mégis az európai avantgárd izgalmas és számottevő megnyilatkozása. 1926- ban, az Űj Föld-esteken indulnak útjukra új műfajaik: a „szavaló- és tánckórusok”, „mozgáskórusok”, amelyeknek később igen nagy szerepük lesz. 1928 tavaszán a Cikk-Cakk-esteken születik meg a„világnézeti-kabaré” („problémaszínház”). A közönséggel az előadás alatt a konferanszié tartotta az élő kapcsolatot: kérdések, csattanók, viták alakultak ki. Tömegkórus, zene, tánc váltja egymást. A pogány ünnepek szertartásait idéző táncokban „a tűz és a gondolat, a víz és a kín, a szél és a vér, a láz és a csók” szenvedélyei cikáznak. Ezek a kezdeményezések 1928 őszén a Rendkívüli Színpad előadásain folytatódnak. A Prizma Színpad újabb lépéseket tesz a zene, tánc, cselekmény, fény, színpadtér egysége: a minél drámaibb összjáték megteremtése felé. Ekkor lépnek föl először az 1928-ban megalakult Madzsar Művészcsoporttal, akik gyökeresen új művészetszemlélet, előadásmód meghonosítói (pantomin, árnyjáték, pszichoanalitikus táncok stb.). A különböző felfogásokat abszolutizáló divatok idején Palasovszky rendezései a „totális drámát” valósítják meg, amelyben intuíció és ösztönösség, tervszerűség és fegyelem, érzelem és ráció egyaránt fontos a maga helyén. A zene és cselekmény szerves egysége; dialógus, zene, mozgás váltásai; kórus és szólók párbeszéde az előadás. Újjászületik a tánc. Pusztán szórakoztatóvá zül- löttségéből ismét művészi: kifejező drámai tánccá lesz. Föltűnik, létrejön a parlandó stílus (a beszéd 20