Hevesi Szemle 9. (1981)

1981 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Takács József: Lány, virággal

Meghökkentő, ahogy kérdez. Köznapiak, s mégis élesek a szavak, legalábbis én így érzem.

— Miért éppen tíz vagy tizenöt? Csak nem babonás?

Szinte kötekedésnek tűnik a folytatás:

— Mert tizenöt éve mentem férjhez a szőkéhez, s öt évvel később... de azt már tudja... — s nem folytatja tovább. — Mindenről lekéstünk. Már így van.

Mintha fejbe kólintották volna — hát mégiscsak várt, belőle sem hulltak ki nyomtalanul azok az évek. Miért nem is találkoztunk akkor, miért nyugodtam bele a lehetetlenbe, miért mondtam le olyan könnyen róla, miért? Most itt ülünk, s végképp nem tudunk magunkkal mit kezdeni.

Megint ő az erősebb:

— Vagy úgy gondolta, még egyszer látni akar, mielőtt végleg megöregednék, s leírhat a számláról? Nem jól tette.

Nem tudok magamhoz térni. Ügy beszél velem, mintha szememre hányná, hogy miért nem voltam ott az életében, amikor szükség lett volna rám! Ez azért túlzás, ez a frivol hang. Nem voltam. Másfelé jártam, kész.

Felállók, zavart mosoly kenődhet az arcomra, s csak ennyit mondok:

— Megértem az indulatát, bocsásson meg a zavarásért. — S indulok anélkül, hogy igazán szót váltottunk volna. De ő megkapja a karom:

— Nagyon kérem, ne menjen még! Nem akartam megbántani. — S egész közel jön hozzám. Arca az arcom előtt, két szomorú szeme bágyadt fénnyel csillog, de már nem vonz, inkább taszít. S én azért is hajthatatlan vagyok.

— Megyek, már túl sokáig is maradtam, és én kérek bocsánatot, hogy barbár módra magára törtem. Ég áldja, s nevelje egészséggel a lányait. — S már az ajtónál is vagyok, kezem a kilincsen. De ő nem enged, az ajtó elé áll, s megragadja erősen a karom, mint a vízbefúló a felborult csónak oldalát, s az arca olyan, mint egy lázas, fekete virág.

— Még nem is beszélgettünk. Tudja, már régóta dédelgetem magamban, ha egyszer találkoznánk, mint két, régi ismerős, akik szinte eszmélé- süktől ismerik egymást, annyit beszélnénk, hogy két nap sem volna elegendő.

Lehunyom a szemem, összeszedem minden erőmet, nehogy megmásítsa a szándékom, s elég szürkén csak ennyit mondok:

— Majd legközelebb. Már sokáig is maradtam — s mosolyogni próbálok, de szinte csikorognak az eresztékek.

Nem szól többet, picikét elhúzza a száját és kilép az ajtó mellől, én gyorsan kezet fogok vele, s csakugyan úgy búcsúzom tőle, mint valami régi ismerőstől. De mire leérek a lépcsőn, újból nyugtalan leszek, az arcát látom, tompán fénylő két szemét, szétszakadó mosolyát, s mindig csak őt, őt.

Ha így lett, mit tegyünk? Nem kellett volna meglátogatnom, s hogy egy világos pillanatában elküldött, joggal tette, félt tőlem, vagy magától, vagy az emlékeitől. Az ő dolga.

Zaklatottan érek a szállodába. Még ez is. Azóta

otthon már vacsoráznánk, biztos valami finommal várt a nejem, s én itt tespedek. Ilyen hülyeséget csinálni! Legszívesebben a falnak mennék. Ha valakinek elmondanám, kiröhögne. Vissza akarok lépni az időben, s szépen a földre esek.

Végigvetem magam az ágyon, de nincs nyugtom, fölkelek, járkálok, leülök, az újságot forgatom, de nem tud semmi lekötni. Csak vagyok és bosszankodom.

Egyszer csak cseng a telefon. Tudtam, éreztem, csak ő lehet, ki más? De ebben sincs semmi vigasztaló.

— Gábor, na végre, megtalálom. Ugye, nem haragszik már? Látja, milyen szamár vagyok, meg sem hívtam vacsorára, elengedtem. És bocsásson meg, rosszul szóltam, bántón, de ha visszajön, vacsora után mindent szépen megbeszélünk, mint két, távoli ismerős. A lányaim is látni akarják. Ugye, eljön?

Érzem — még olyan messziről is, az arcom kémleli, a szemem, hogy végleg lefegyverezzen. De én már döntöttem.

— Sajnos, már nem megyek, fáradt vagyok, le is vetkőztem, majd máskor, legközelebb. Összefutunk mi még.

Hirtelen hallgatás a vonal másik végén, csak egy-két tompa közhely.

— Én ezt is megértem, Gábor. Igen, majd legközelebb. Jó utat és jó egészséget. — S ezzel leteszi a kagylót.

Tehát megbánta, s méghozzá nagyon hamar. Jól van, aranyos, kezdelek megismerni. Felfogok egy könyvet, elolvasok kicsit nyugodtabban néhány oldalt, s csak akkor veszem észre, még nem is vacsoráztam.

Másnap lett volna még időm a vonatindulásig, de magam sem értem, miért nem kerestem föl, sőt arra közelebb lett volna, de még az utcát is kikerültem. És hazafelé menet már rá sem gondoltam.

Aztán sok idő telt el, s a magabiztosságom egyre inkább elpárolgott. Megint őt láttam, egyre gyakrabban, nem a régit, a már-már elmosódó képeket, őt, ahogy ott állunk egymás mellett az ajtónál, bokáig érő szomorúságban, két, bánatosan csillanó szemét, s azt a mindenen áthomályló arcát; beszél hozzám, kézen fog, puffos ujjú blúzában átfogja a nyakam, s következő pillanatban már az ágyban vagyunk, s ő olyan mohó vágyakozással adja át magát, mintha ez lenne életében az utolsó ölelés. Aztán kérdez, vallat: — miért nem jöttél el akkor, éjfélig vártalak, s tudd meg, elmentem a szállodáig, de nem mertem mégsem fölmenni, hogy magammal hozzalak, mert kellesz nekem, terád vártam az első ölelésem óta, téged szeretlek; gyere, menjünk el egy új városba. Kezdjük elölről, még van tíz évünk, esetleg tizenöt. Ne tétovázz! Gyere! — S én próbálom kifordítani szavai színét, tudom, úgysem azért mondja, csak hogy a régit újra eljátssza; holott tudhatná, nem ér már semmit, megkopott, elmúlt. Az idő minden szerelmet szétrág, megemészt. De ő mégsem adja meg magát, érvel, vitázik és meggyőz.

S azóta nincs nyugtom. Éjjel-nappal őt látom, ha kelek, ha fekszem, szinte beköltözött hozzám;

15