Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Takács József: Lány, virággal
társam, mesterem, pult alól és felárral, de megérte ... Kezdetben ugyan kissé kemény volt a birkózás a könyvvel, amely ... — Milyen könyvvel birkózott meg, kedves barátom? — A remekművel! A doktor Faustussal és a boldogságos pokoljárásával... Láttam én azt a tévében, azt hiszem, Bitskeyvel... Nem volt rossz. Az nem. De így, olvasva, mégis egészen más. Hát, sohase gondoltam volna, már megbocsásson, hogy ilyen kitűnő regényre is képes ... Mondja, hogyan csinálta? Most mit mondjak? Mit mondjak arra, hogyan csináltam azt, amit nem én csináltam? Bevallom, néhány tűnő pillanatig úgy éreztem, itt az alkalom, és visszafizetek a Lászlónak, bezsebelem a neki járó, nekem szánt dicsőséget. Átvillant arcomon a pöfeteg fölény, agyamban a gondolat, milyen ajánló sorokat véssek a nevem fölé, mert kétségkivül a következő pillanat a dedikációé lesz. Aztán győzött a becsület, meg a józan ész is, hogy más nevét nem illik hamisítani, ha meg a magamét írom, rögvest kiderül a turpisság. Elővettem hát szerénységemet: — Kedves barátom, nagyon jólesett az, amit mondott, és ha módom lesz, majd átadom az írónak... — Hogyhogy átadja? — Ügy, kérem, hogy azt a valóban magával ragadó, korszakos regényt nem én írtam. — Nem? Ugyan már. Hisz ott a neve, hogy Gyurkó... — ... igen, de az László. Én meg, ugye, Géza vagyok. — László? László? — tűnődött hódolóm, aztán tanácstalanul megcsóválta a fejét... — Érdekes. Illetőleg nem is érdekes. Egy ismeretlen írt ilyen jó regényt. Ki az a Gyurkó László? Sose hallottam még a nevét... — tette hozzá, majd gyanakodva végigmért, hátha csak ugratom, majd látván arcom és tekintetem makacsságát, letérten távozott. Nos, mindebből kiviláglik, hogy igenis lehet valaki író a maga kis kéziratpapír-dombján is, de az is, hogy néha a nagyság az ismeretlenség magas felhőibe rejtezhet. Hát így történt az én névvel történt boldogságos mennyben járásom. Gyurkó Géza (Csont István illusztrációja) Lány, virággal Mindig szerettem ismeretlen városokban járni- kelni, élvezni a forgatagot, az ismeretlen arcokat, utcákat, házsorokat, s magamban mindig azt latolgattam, mégsem így képzeltem, valahogy másképp; épp ezért nem is merek egy ismeretlen utcán visszanézni, talán attól félek, a szemem láttára változik meg. Ahogy illesztgetem a törmelékes képet az illúziókhoz, egy nő jön velem szemben, s én, bárhogy is szégyellem, nem tudom levenni róla a szemem; még mosolyog is, majdhogy nem üdvözöl. Hát ez ismer engem, a különös az, hogy én is őt, de honnan, honnan? — Már karnyújtásnyira ér hozzám, s én nem tudom, kínomban mit csináljak, ő viszont a győztesek biztos fölényével boldogan mosolyog; már egyvonalba ér velem, s én még mindig nem tudom kihúzni tekintetem az övéből; már-már felkiáltok: — az istenért, álljon meg, mondja meg a nevét, hisz ismerem önt, csak az eszem elvette ez a hirtelen meglepetés —, de már el is haladt, s én nem tudok továbbmenni, egyszerűen vissza kell fordulnom, ő sajnos, érzékelhetően távolodik, léptei sosem volt ritmussal fogódznak belém, két formás lába egyre messzebb viszi formás, szép testét, mindjárt eltűnik a járókelők közt, volt nincs; s akkor hirtelen visszafordul, még a keze is, mintha egy tört mozdulattal fölrepülne, s nevet, mint egy jókedvű, huncut manó, aki örökké megtréfálja az önérzetes halandókat. Aztán gyorsan befordul egy keresztutcába, s én ott maradok vigasztalanul, mint akit a varázslat megégetett. Egy fához vonszolom magam, meg kell fogódznom, hogy el ne essek, hogy magamhoz térjek. — Ki volt ez? Ismerem a szemét, az arcát, kedveskedő mosolyát — vagy nem felejtettem el —, járásának lüktető ritmusát és mégsem. Hát ez képtelenség! Ez borzasztó! 12
