Hevesi Szemle 9. (1981)

1981 / 3. szám - MÚLTUNK JELENE - Kiss Gyula: Egri tavaszok

Egy-két év múltán a teremtő kedvű szellemi mezőny széthúzódott. S polarizálódott. Abban az értelemben is, hogy bizonyos politikai-szellemi irányzatok létjogosultságot vesztettek s visszahúzódtak, mások fölerősödtek. Erre is van a Nemzedékeket követően egri példa.

*

Anyagiakkal a legkevésbé sem elkényeztetve, de megszólalásra biztatóan, a város tollforgató fiataljai irodalmi, szellemi erőfeszítéseik támogatását remélhették. A szellemnek test, a testre ruha kell. Azaz lap és pódium.

Mint részben szemtanú, ennek elmondására szeretnék itt szót kérni. Jóllehet alkalmi szellemi verbuválódás volt a kisded mozgolódás, mégsem enyészett el nyomtalanul. Ha helyben maradandóbb műhely nem is teremtődött nyomában — csin álóik, a „fényes szellők” nemzedéke innen tört hamarosan utat, föntebbre lépve.

Már utaltam rá, nem egyedüliként az országban itt is megalakult a fiatal írók munkaközössége. Összeverődésük történetét — ha szükségét érzi — közülük kell valakinek megírnia.

Ugorjunk időben pontosan négy esztendőt! Valamit az általános helyzetképről: Nagy József Eger történetében olvasom: „1949-ben a 3 éves terv befejezésekor 29 382 lakója volt a városnak, kevesebb, mint 1941-ben a háború kezdetén” ... 1948 nyara óta már egységes volt a két munkáspárt, a következő év elején megalakult a Hazafias Népfront is. S egy esztendő választott el a tanácsrendszer megalakulásától. A körkép teljességéhez idézzük ismét Nagy Józsefet: „A felszabadulás után néhány rövid életű lap jelent meg a városban, melyek 1948 után szűntek meg. Helyettük 1949. április 2-án jelent meg a Heves Megyei Népújság, mely új címét, Népújság 1953. január 11. óta viseli ... 1972 óta jelenik meg a Hevesi Szemle.” A többi szellemi erőfeszítésről, „próbálkozásról” egyetlen szó sem. A Nemzedékek, melyről szóltunk s az Üzenet, itt emlékezünk rá — cím megnevezése nélkül, a „néhány rövid életű lap” gyűjtőfogalmába csomagolva máris a múló emlékezés süllyesztőjébe került.

Ez annál is inkább meglepő, mivel az Üzenet-et a Magyar Irodalmi Lexikon is nyilvántartja. A III. kötet 453. oldalán arról értesülünk, hogy ezzel a címmel pontosan 10 évvel az egri előtt, 1939-ben az ott élő magyar írók alapítottak folyóiratot Párizsban.

Az egri Üzenet-ről ez olvasható a lexikonban: „Irodalmi folyóirat. Egerben indult 1949 februárjában, az Egri Fiatal írók Munkaközösségének kiadásában. Néhány szám után még ugyanabban az évben megszűnt. A Heves megyei népi írók írásait közölte. Szerkesztője Kulcsár Ödön volt.”

Valójában nem volt folyóirat az Üzenet. A második — s egyben az utolsó — 1949 áprilisi szám „Az Egri Fiatal írók Munkaközösségének írásai” alcímet viseli. Érdekesség, hogy a kiadást a jó nevű Vajda János Társaság jegyezte Budapestről. A Társaság elnöke ekkor a szigorú és igényes Kárpáti Aurél volt.

Föltehető, az első szám hozzám eljutva, a kiadást vállaló rangos Társaság varázsa, hitele késztetett: a két miskolci lap amolyan külmunkatár- saként az egriekkel is kapcsolatot keressek. Egerhez amúgy is sokkal szorosabb szálak fűztek, mint Miskolohoz.

Az Akadémián végeztem jogi tanulmányaimat, s indexemből kitűnően az 1938—39. tanév mindkét szemeszterére mellékstúdiumként heti két órában fölvettem a sajtójogi szemináriumot. S hogy a leckekönyvbe „szorgalmasan dolgozott” bejegyzés került, megvolt a valóságos értékfedezete.

Néhány „elméleti” óra után U. G. professzor úr átnyújtotta „A jó sajtóreform világnézeti és társadalompolitikai feltételei” című munkáját, különlenyomatot egy emlékkönyvből, s — ahogy „jobb körökben” szokás volt a gyermeket, mondjuk, a Szepességbe adni német szóra — levitt a Líceumban levő szerkesztőségi szobába, s bízott K. E. gondjaira. Az újságírás gyakorlati tudnivalóit kellett elsajátítanom. Itt tanultam meg aztán korrigálni, kishíreket írni útjavításról, a hó alatt talált halottról, a visszaélésről, hogy az egri piacon a maximálisnak megállapított 20 helyett 30—35 dekagramm csontot mérnek egy kiló marhahúshoz, s arról, hogy aggasztóan késik a tavasz... Az évszakváltásokkal tehát már akkor is baj volt. Volontőri minőségben elkövetett leglelkiismeretlenebb cselekedetem az volt: pusztán a műsoros meghívó s a közreműködőkről kapott néhány szavas jellemzés segítségével jókora „helyszíni tudósítását vágtam le „Kitűnően sikerült az angol- kisasszonyok tanítóképzőintézetének ifjúsági előadása” címmel. Név szerint nem kevesebb, mint negyven leányzót dicsértem meg ügyes, sőt művészi fellépéséért. Most látom, a dicsérő jelzők valóságos arzenálja volt akkor birtokom!

Tisztem volt az is, hogy hétfő délelőttönként a két magánjogi óra lehallgatása után a vármegye- házára átsétáljak Négyessy Árpádhoz a vasárnapi sporteseményekről készített tudósításért. Ha a kézirat még nem volt kész, a porszagú akták mellett a megyei hivatalos lapot nézegettem, vagy kisétálva az udvarra, Fazola Henrik örökbecsű kovácsoltvas remekeivel ismerkedtem.

E kitérőre azért volt szükség, hogy bizonygassam, némi jogfélét éreztem, hogy történetünk idején az „egri hangok”-ra fölfigyeljek. Volt még egy személyes, kicsit hetvenkedő okom is: akkortájt jelent meg második verseskötetem. Érdekessége — és értéke — nem annyira a poémák, mint Illyés Gyula meleg hangú bevezető sorai voltak, arra mindenképpen alkalmasak és ösztönzők, hogy jelentkezzem munkatársnak az egriekhez is.

Ma is őrzöm a szerkesztő, Kulcsár Ödön 1949 márciusában, az Üzenet cégbélyegzős levélpapírjain írott sorait. Két levelét is. Miről tudósítottak? Hogy az Üzenet rövidesen a fiatal írók „hivatalos orgánuma” lesz. Hogy „anyagilag mi is nagyon rosszul állunk. Erről azonban majd magad is meggyőződhetsz, ha eljössz”. Ez sem rémített meg, persze, hogy elmentem. S meggyőződtem.

A szerkesztőség a Deák Ferenc utca 35. szám első emeletén székelt, amint ezt a cégbélyegzős le43