Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Homloka égöve alatt (Vallomások Németh Lászlóról) Cs. Varga István összeállítása
Ebben okkal-ok nélkül, tehát joggal-jogtalanul másfélék lehetnek a fejmozdulatok. De abban, hogy ez a mutatvány értünk történt — végettünk és miattunk — abban nem oszolhat meg a vélemény.” ILLYÉS GYULA: összegezés (Németh Lászlóról) Jelenkor, 1976. 12. sz., 1060. * * * „...Németh László ma már közösségi ügy: emberi és magyar magatartás ... A nagy alkotó, aki kemény egyéniség is, de nagy művész is, önmagában teremti meg a szintézist a művészet és a közösség között. .. .az eszme, — a némethlászlói »idea« harca a valósággal — mint a férfi harca a nővel: ellentét és azonosság együtt. ... A klasszikusok úgy születnek, hogy valakik, nagy tehetségek, kifejezik önmagukat bátran, szabadon, formák, elvek ellenére is, s mert így kifejezték a mindig megújhodásra vágyó közösséget is, művészetük már nemcsak szellemi közvetítés, hanem történelmi tett is. ... Németh László nem nihilista, hanem tendenciás író. De nézzük csak milyen ten- denciás. Faji? Nem, mert elismeri minden nép életjogát, zsidóét, germánét, szlávét, sőt ő írt legtöbbet a közép-európai népek szellemi és mindenféle függetlenségéről. Még csak a magyar kultúrfölényt és a birodalmi gondolatot sem erőlteti rájuk, mint némely szentistváni magyarok. Csupán csak annyit kér, hogy a többi nép is ugyanígy ismerje el a magyarság életjogát és ne erőltesse a magyarságra (...) — a saját szemléletét, ízlését, érdekeit.” . . . Milyen tendencia húzódik hát mégis a Németh László írásain? Amint az elején mondtam: az egészen vallásosan mély társadalomerkölcsi tendencia. A dolgozó magyar nép sorsáért való felelősség s ezzel párhuzamosan a magyarságért mint népért való aggodalom. ... Ha a magyar nép eljut végre ahhoz, hogy a sorsát kezébe vegye, s formálni próbálja, a Németh László művészi és erkölcsi erejére nagy szüksége lesz. ... Németh László mint ember, s mint író, nagy példa, ösztönző példa a magyar prózához. Ö maga is sokszor hangsúlyozza a vállalkozást. De nemcsak hangsúlyozza. Mert ha nincs európai igényű és rangú tanulmányunk: ő megpróbálta. Nincs európai nívójú regényünk: megpróbálta. Nincs magyar dráma: azt is megpróbálta. Költészetünk van: azt viszont újraértékelte... Az ő művészi és szociális-erkölcsi vállalkozása az irodalmi harc.” VERES PÉTER: NÉMETH LÁSZLÓ. Sorsunk, 1942. április, 182—190. * * * ,,. . .Halála mégis kétszeresen is megbolygatott, mert egy nagy életnek vetett véget. Egy tudatformálta életnek. Tudta, hogy betegsége, a hipertónia fog vele végezni, azt is tudta, hogy meg fog vakulni. Módszeresen készült rá — a lét hősi mozdulata! —, hogy akkorra is elviselhetővé, azaz élhetővé tegye életét, mikor megfosz- tatik a legnagyobb érzéki örömtől, a látástól: már évekkel ezelőtt, családja előtt titkolva, bekötött szemmel gyakorolta azt a kertek közt kanyargó utat, amely a Németh család két tihanyi házát összekötötte. Egy időben egy szélhűdés elvette beszédképességét, írástudását: újra megtanulta az ábécé betűit, újra megtanult írni, olvasni. Mint egész életében, tanult és újra tanult. A halál évek óta farkasszemet nézett vele: visszanézett... Személyes érintkezésünkben, ami leginkább lenyűgözött, félszeg szeretetreméltóságának varázsa volt... Egyetlen szenvedélyéről tudok, feleségéhez való szerelméről. A gyakorlati életben ügyefogyott férfi úgy fonódott rá, mint folyondár a fára, minden segítséget tőle remélve. Az életkedvtől buzogó fa meg is adott neki mindent, amire szüksége volt. Németh László élete, termékeny keserveivel, tévedéseivel, örömeivel együtt elképzelhetetlen e fogódzó nélkül. Párosuk megérdemelte volna a Phile- mon-Baucis-i sorsot.” DÉRY TIBOR: A hiány. Élet és Irodalom, 1975. március 8. 5. o. * * * „... És amikor valamelyest tájékozódott, már a forró talajú, forrongó és alakuló korban, a nagyvilágból hazaérkező magyarokat, a Szenei Molnár Alberteket, Apáczai Csere Jánosokat, Tótfalusi Kis Miklósokat, de legfőképpen Széchenyit és Adyt szólította — ami hozzájuk kötötte őt, a gond volt, s ezt éppen Ady mondta ki századunk első évtizedeire vonatkoztatva, s őt, Németh Lászlót, a két világháború közti évekről ítélkezve ugyanez a gond szorongatta: hogyan veszett el a magyarban, hogyan bomlott fel az, amit újraszőni a kor diktálta, új feladat volt: a nemzet öntudata. Üj módon, új feladat — mert nemcsak a régit, a megőrzendőt, a fájdalmasan megszerzettet akarta életre kelteni. A magyar élet — az ő terveiben — azt jelentette: az új Magyarország »ne csak igazi, de a legfrissebb, a legmodernebb is legyen, mely a kor sugallatait a maga javára használja, s eleven anyagcserében eredményeit tovább tudja adni«.” És innen már csak pár lépés a következő állomás: a szomszédság, Kelet-Európa felfedezése. Tejtestvérek vagyunk. Nemcsak magyar volt, nemcsak európai — a közös emelkedés jegyében keleteurópai is. Nemcsak hidakat vert odaátra, a hidakon a szomszédok irodalmát s részben sorsproblémáik egy részét is át tudta hozni az innenső partra. S elérkezett a legfontosabb, amit megint csak az ő szavával idézhetek meg legteljesebben: az Édenalapításhoz. Fiatalkori műveiben a csillogó, ifjú figyelem és értelem ugyanazt a boldog, megváltó álmot hozná le a magyar valóságba, mint a későbbi nagy regények, forró drámák. Mindig olyan hősöket választott, akik nem keresik, hanem maguk akarják megvalósítani — itt, közöttünk, nekünk, velünk — a szellemi és anyagi Édenkertet, a közösség és önmaguk életét kiteljesítve. És ez az édenalapító Németh László — saját vallomásának szavaival — »az életet boldog játékká varázsoló természetek közé tartoznék voltaképpen«, ha álmait és kertjeit nem dúlnák fel konokul a történelem és a kor eszelősei.” 14
