Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 3. szám - JELENÜNK - Sereg József: Iskola - család - társadalom
Mélységes csend, erre senki sem tud felelni. Mint ahogyan azt sem tudják már az egybeszántott földeken, hol volt az enyém-tied határa. Csak azt emlegetik a kórus tagjai, hogy akik voltak a szövetkezettel egy lengyelországi kiránduláson, azok láthattak nadrágszíj-parcellákat. Kiszálltak az autóbuszból, úgy nézték. S az idősek, akik ellenezték annak idején a közöst, azok is azt mondták: nem kellene már, ha visszaadnák se. — Mint ahogyan Szajlára se mennénk vissza, a régi faluba. Mert ott nedves a talaj. Őseinknek nem volt más választása, ott kaptak földet, ott kellett élniük. Mi már választhattunk. Feljöttünk a magasabban fekvő száraz helyre, új falut építettünk magunknak. Nézem a házakat, s mondom nekik: — Egy-egy ilyen ház kétmilliót is megérne Pest környékén. Hát itt mennyit ér? — Itt nem ér annyit, de nem is sokkal kevesebbet. Az árát sem tudjuk. Aki épít, nem azért épít, hogy eladja. Sárikát, a tanítónőt még megkérdezem, mi lesz a summások unokáiból? — A felső tagozat Bükkszékre jár, de én figyelemmel kísérem a gyerekeim sorsát. Mindenki tovább tanul. Szakmát szerez, érettségizik, sőt van rá példa, hogy a diplomások is visszatérnek a szövetkezetbe. Minden gyerek bejut középiskolába vagy szakmunkásképzőbe, de kollégiumi férőhely nincs elegendő. így aztán a tovább tanulóknak sokat kell utazni, vagy a szülőknek fizetni a drága albérletet. A mi gyerekeinknek többe kerül az iskoláztatás, mint a városiaknak. Mégis mindenki igyekszik, hogy továbbjusson a gyereke. Még egyszer körülnézek az utcákon. Kevés az ember, majd estére jönnek haza. A környezet tisztasága kifogástalan. Az alvó falu otthonossággal, tisztasággal várja a hazatérőket. A termelőszövetkezet központja is egy szép park közepén van, ahová jólesik belépni. Idegenforgalomra nem rendezkedtek be, a vendéglőben csak az előfizetéses étkeztetés dívik, az idegen csak kávét, italt kaphat. Férfiakat látni kék vagy szürke munkásruhákban az utcákon, de nőket csak divatosan. Ök, ha emberek szeme elé mennek, csinosan mennek. Ámbár otthon is ... ahová csak bekopogtattam, tiszta háziruhában, papucsban volt a háziasszony. Még nem is olyan régen erénynek számított „rosszban kímélni a jót”. Otthon és munkában rossz gúnyát viselni. Ez ma nem illik a környezethez. Egyébként... semmi különös. Olyan magyar falu, mint a többi. Kevés eltéréssel. Ezért választottam ki. Nagy Piroska Iskola — Család — Társadalom „Nem. az iskolának, az életnek tanulunk”, fordítottuk magyarra valamikor gimnazista korunkban a latinórán a közmondást. Nemigen szenteltünk sok időt a közmondásban megfogalmazott életbölcselet értelmezésére. A magunkfajta tanulók az élet fogalom alatt az otthoni tapasztalatok alapján a nehéz fizikai munkával szerzett szerény szegénységet, az iskolák elérhető fokainak becsületes elvégzésével nagyobb darab kenyeret, kevesebb fizikai munkát, szélesebb látókört, a földhöz ragadt szegénységtől megszabadulást, emberibb életet remélt. Nem foglalkoztak egykori tiszteletre méltó tanáraink, még osztályfőnökünk sem tudatosan és tervszerűen a humán gimnázium falai közt azokkal a problémákkal, amelyek az életbe kilépéskor bennünket fogadnak majd, az órák kötelességet követelő munkafolyamatában helytállni, jó teljesítményeket elérni a legszemélyesebb érdekünk volt. A körülöttünk zajló élet tele volt a néphatalom politikai küzdelmeivel, a munkáshatalomért folyó harc közvetlenül érzékelhető volt, a gyárak romjaikból éppen hogy újraéledtek, a felosztott földeken pedig az új birtokosok, a volt cselédek első terméseiket babusgatták. Különös szép idők voltak, a nagy történelmi fordulat minden szépségével, küzdelmével, amikor a változás közvetlenül tapasztalható volt. A közösség és az egyén érdekeit összehangolta a kibontakozó néphatalom, a család egyszerűen fogalmazta meg útbaindító támogatását, „most mi vállalunk érted és helyetted többet, hogy majd te adhass valamikor vissza többet”. Az eszköz ehhez, az iskolák egyre magasabb lépcsőfokain a lehetséges legjobb helytállás volt, amely erkölcsileg kötelezett követelmény átsegített bennünket az akkor sem lebecsülendő nehézségeken. Tanultunk és dolgoztunk, a munka és tanulás természetes harmóniában élt egymás mellett, a magasabb szintű, minőségi munka érdekében időt nem kímélve szereztük az ismereteket, többé kevésbé egész életünkön át folyamattá vált a munka és tanulás együttes, egymásért értelmezett gyakorlata. A képzettség a végzendő munkához olyan alapkövetelményként állott akkori élettapasztalatunk szerint törekvéseink középpontjában, hogy képes volt a folyamatos önképzéssel való pótlás nehéz munkájára folyamatosan ösztönözni bennünket. Sokan voltunk ilyenek, vagy mindig, minden esetben ilyenek voltunk mi, mai ötvenesek? Ilyenek szerettünk volna lenni, inkább ilyen belső ösztönzőkkel, nyugtalan élettel jutottunk az ötven fölé, s ha nem fásultunk el a 35 év végigküzdésében, akkor úgy érzem egy-egy újrakezdésnél a mi csodálatos ifjúságunkból hozott hit és tartalék segített bennünket újra a nehezén kezdeni az újabb feladatot. 30
