Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Homloka égöve alatt (Vallomások Németh Lászlóról) Cs. Varga István összeállítása
a tanulságot hagyták az utókorra az elnémult vitapartnerek. Rónay verse tényeket sorjáztat és nem férhet kétség szava igazához és hiteléhez: „Egy örök honi pör / részeseiként olykor szembeszáll- nak /egymással is az egyet akarók.” Benjámin László így fogalmaz: „Elcsitulnak a szertelen indulatok, / düheinket felfalja a föld; / s az utódok lemérik: / Hány grammot nyomnak mázsás pőréink.” Simonyi Imre verse, A temetésén című személyes asszociációkat és emlékeket indít bennem. Egy pedagógiából élő főiskolát és irodalomból élő tanszéket Németh László temetésén is egyedül képviseltem. A Keleti pályaudvarról egyenest a Kerepesi temetőbe siettem, annyira biztos voltam, hogy Németh Lászlót ide temetik. Egy idős házaspár mondta a temetőkertben: „Nem, nem ide temetik Németh Lászlót, pedig ő megérdemelné.” Rohanva indultam a Farkasréti temetőbe, A Farkasréti temetőben nyugszik Kodály Zoltán, Szekfü Gyula és sokan mások a legjelesebbek közül. Eszembe jutott a Herder-díj átvétele. Egymás mellett ül a két kitüntetett: Kodály és Németh, mellettük pedig Hugo Rokyta és Christo Vakarelski. [1950-ben fordításaiért kap József Attila-díjat, 1957-ben Kossuth-díjjal tüntetik ki. Az első magyar író, aki 1945 után műveinek elismeréséül nemzetközi díjat kap.] Aztán a temetés, az összegyűltek tömege, a magyar nyelvterület minden zugából érkezett emberek gyülekezete. Borsos Miklós karakteres feje, Déry Tibor átszellemült arca, meghajtott zászlóként úszó, próféta lobogásű haja vésődött emlékezetembe. Juhász Ferenc feketén, villám- sújtottan, Czine Mihály toronyalakja megrendültén állt, Csoóri Sándor, Béládi Miklós haját a koratavaszi szél cibálta, a beroskadt arcokon a némaság csendje. Sietős léptekkel jött Ilia Mihály, akivel itt találkoztam először. Nevem hallatára halkan súgta: „Legalább itt!” Egy hatalmas, malomkerék-nagyságú koszorúra emlékszem a virágsokaságból. Sokféle virágból fonták, ékesen színes, szi- várványos pompáját jelképnek éreztem, amikor a ravatalhoz hozták. Hazafelé, a vonaton tudtam meg egy egri virágkötő asszonytól, aki egy hónapot töltött a fővárosban tapasztalatcserén, hogy ők készítették ezt a szép virágkoszorút. Mindenféle virágból kötöttek a koszorúba, ami csak a rendelkezésükre állt. Nemcsak a nemzeti szalaggal, hanem ezzel is ki akarták fejezni, hogy az egész nemzet koszorúját kötik: amilyen sokféle a virág, olyan sok és sokféle ember gyászolja Németh Lászlót. Ez a koszorú, ha nem is pótolhatta az elmaradt Himnuszt, nekem mégis megadta a lélek katarzisát: a virágkötő egri asszony a szívével tudta, hogy kit temettünk. Pilinszky Jánost is személyes kapcsolat fűzte Németh Lászlóhoz, de talán még ennél is fontosabb a szellemi rokonságuk: a művészi és gondolkodói igényesség magas foka, az emberiség jövőjéért érzett felelősségtudat, a mindent átható és meghatározó humánus etikai szemlélet érvényesítése. .. Már 1957-ben, A magyar vers útjában Németh így ír Pilinszkyről: „ ,.. nem volt még magyar költő, aki ilyen kis számú verssel így beírta volna magát igényes líránk jobbjai közé.” A tanulmányban főként Juhász Ferenc, Nagy László, Pilinszky János és Fodor András költészetét elemzi és a múlijaa visszamutató költői fejlődésvonulatok folytathatóságát, új szintézislehetőségeit figyeli az akkori „fiatal” költők alakuló művében. (Vö.: Németh László: Megmentett gondolatok. Bp., 1975. 224— 232.) Az antifasiszta világlíra kiemelkedő magyar költőjéről 1969. augusztusában így nyilatkozik Németh: „ — Pilinszky olyan nekem, mintha egy kicsit a testvérem volna. Ó még mindig abban az elragadtatott világban él, amit én korom előrehaladtával magam mögött hagytam. (...) Kíváncsi vagyok, nála meddig tart ez a misztikus periódus. Engem hosszabb idő óta főként az érdekel, hogy a vallást tápláló lelkierők mint építhetnek föl a vallás hiedelmei nélkül a régi szentekével versenyző életet, tehát annak a módja, ahogy az emberi formájához ragaszkodva megteremti magában és környezetében az oly sokszor megénekelt isteni lényeget.” * * * ÍRÁSTÖREDÉKEK „ ... Élete végén mintegy összefoglalásul Németh László a százfelé világító drámáinak azt a közös címet adta: Szerettem az igazságot. Utolsó regényének címe pedig: Irgalom. Igazmondás és könyörület; ha szellemi termékek közös esszenciáját lehetne vegytanilag olyanféleképpen kivonultatni, mint a természetit, az ő alkotásainak summázásául ez a két szó kínálkozik. Könyörtelen, kíméletlen, már irgalmatlan föltárása a ténynek, legtöbbször a bajnak a pálya elején; aztán — a baj megvilágítása arányában — orvoslás, megelőzési tanács, vagyis oktatás és nevelés, rögtön útközben, de főleg a pálya második felében. S végül még megbocsátás is. De soha belenyugvás. De mindvégig konok küzdelem és hit, hogy érdemes. És remény, függetlenül az eredménytől ...........Bámuljuk a befogadóképesség lánge lméit, a receptív koponyákat. Bámuljuk a kisugárzó lángelméket, a kreatív koponyákat. Az ő alkatában e két adottság együtt működött. Egy jó ügy, az emberiség emberiesítésének értelemmel, tanító szóval való szolgálatában. Van sír, amely körül a gyász súlyával is a fejek akaratlanul felemelkednek, a tekintet arra vágyik, hogy köszönetét mondjon, s mintegy további ihlető erőt kapjon. Németh László nemcsak ajándékot hagyott hátra, hanem végeznivalót is, egy különös vásár szabálya szerint. Ajándékát csak azok élvezhetik, akik egész embervoltát értik. Több volt mint író .. ILLYÉS GYULA: A ravatalnál. Élet és Irodalom, 1975. március 8. %. o. „Nincs belső köze a szellemi élethez, azaz egy nép tudatához annak, akit ilyen sors láttán nem lep meg előbb vagy utóbb (későn vagy korán) valamiféle bűntudat: és én? Hogy néztem ezt én? Mire véltem ezt a pályát? Olybá tekintettem-e, hogy a rajta lépdelőt részvéttel követtem-e, (legalább szemmel), vagy netán még próba-lángjait is szítottam? 13
