Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Lőkös István: Antun Gustav Matoš
A szöveg prózai fordítása: A gyöngyvirág szerény virágocska, apró, csendes és finom, Reszket, remeg és fázik, mintha tél volna, Hószín harangocskáival fehér zsoltárt csilingel Titkon a fűz alatt, hol zúg a vén malom. Szelíd tavaszon a legdrágább nekünk Ez a harmatos gyermek; Hó és tej friss illata és színe az övé, Ártatlan, hófehér és tiszta, mint a magzat, a könny, a liliom. Honnan a felsőbbrendű élet e sejtelme, Mely mint zene ébreszti virágok illatát? Hol a lélek titka, melyet ismer a gyöngyvirág? A gyöngyvirág a mi csendes boldogságunkat árasztja: Én szerelmem, a Te valód illatát E dicső, parányi gyöngyvirág, e bájos virágocska. Aligha kétséges, hogy korántsem utánzásról van szó, Matos versének belső kompozíciós erősségei, képteremtő fantáziája az eredetiség egyértelmű biztosítéka. A költői élmény forrása konkrét impresszió, a valóság látványa, mely a lélekbeli érzéssel rejtett kapcsolatot mutat: a gyöngyvirág szűzi fehérsége, tisztasága a versben az eszményi szerelem szimbólumává lesz. Matos költői zsenijét dicséri, hogy e körreszpondencia jelzésekor mesterien kerüli el a kreativitást — gondosan ügyelve arra is, hogy az egyes képeken, mint vensépítő elemeken belül is, létezőnek hasson ez a „rejtett kapcsolat.” (Pl. „Zvoni bijele psalme snjeznim zvoncicima = Hószín harangocskáival fehér zsoltárt csilingel; „Boju i svjezi minis snijega i mlijeka ima” = Hó és tej friss illata és színe az övé stb.). tgy válhat a versbeli gyöngyvirág mesteri szimbólummá s lehet a „Szerelem inkarnációjának” szép szimbolista megfogalmazása. A Matos-líra imént bemutatott rétege — annak ellenére, hogy a szimbolista költészet eszköztárának eredeti és valódi értékeket teremtő alkalmazása jellemzi — valójában csak a készülődés egyik fázisának tekinthető a hazai gondok, s szociális és politikai problémák megfogalmazására törekvő Matos pályáján. Hogy e gondok költői kifejezése szándékolt volt nála, annak bőven van bizonyítéka. Velibor Gligoric sommásan így fogalmazta meg e kérdést: Matos lírájának nagy élet- és költői motívuma a szülőföld iránti szeretet. Amikor emigránsként Belgrádban és Párizsban tartózkodott, Horvátország, az öreg Gric és Zagorje után búslakodott, visszaálmodta a gyermekkor poézissel teli álmát, s meggyónta amiatti mély fájdalmát, hogy a távoli anyaföld utáni vágyakozásra ítélte sorsa. Amikor titkon vagy legálisan visszatért Zágrábba, s ott tartózkodott, nagy bánattal élte át Horvátország rabságbeli tragikus helyzetét.” Nyilvánvaló, hogy „hazafias versei” — folytatja gondolatmenetét Gligoric — ezért lettek őszinte, szívből jövő, meghitt vallomások... A horvát nép tragédiájának témáját, Kranjcevic mellett, a legerősebb hangsúllyal emelte a poézis szférájába.” A hazai valóság élményének első szimbolista költői megfogalmazása 1905-ből való. A Kod kuce versbetétjének készült, de ilyen minőségben is nyitány lett, azoknak a verseknek előhangja, amelyekben a horvát nemzeti elnyomás, a szabadság gondolata és eszméje s a sokszáz éves népsors problémái fogalmazódnak meg. Valódi szimbolista vers már ez, melynek első strófájában mesteri szimbólumra lelünk, s nyugalmat, szinte idilli hangulatot árasztó képsorra: „jegenyék vigyázzák az ősi fészket” („jablan cuva gnijezda plemica”); „hársak sárga illatát hordja a szél” („vjetar nosi lipe miris zut”); „szelíd dallam az esti ragyogás” („blage pjesme predvecernji sjaj”). Nemcsak a lélek és táj korreszpondenciája („Bűbájos táj a lelkem”) („Dúsa moja caroban je kraj”) figyelmet érdemlő művészi megoldás a kezdő strófában, hanem a harmadik sorbeli színesztézia is: „hársak sárga illatát hordja a szél” („vjetar nosi lipe miris zut”). Aztán az idilli és varázsos táj nyugalmát egyszerre valami rejtett fájdalom, kín zavarja meg: a „zsongó mező, domb és liget” pompázó felszíne alatt időtlen, örökkévalónak tűnő szenvedés szuny- nyad: Polje, zubor, brezuljak i gaj Od tajne boli ko da vjecno pate ... (Zsongó mező, domb és liget Titkoktól fáj, mintha öröktől fogva szenvedne...) Nem misztikus, nagyon is valósághoz kötődő ez a kép, a horvát történelmi múlt egyik legtragikusabb eseménye rejtezik benne — a máig, tehát Matos koráig hatóan. „Gubec szülőföldje és véres sóhaja / Ez a gyönyörű vidék” (Táj krasni kraj je Gupcev zavicaj / I krvav uzdisaj) — olvassuk már a strófa végén, az utolsó szakasz pedig az egykorú horvát paraszti sors sivárságát jeleníti meg, mely Gubec Máté s parasztjainak tragédiája óta mit- sem változott: Dúsa nasa zagorski je kraj, Gdje jadnik kmet se muci zemljon starom Uz pjesmu tied, bosaca i zvona. (A mi lelkünk a zagorjei táj, Hol nyomorult jobbágy szenved a földdel Madarak, aratók éneke s harangok zúgása mellett.) E Gubec Máté kora óta változhatatlannak tűnő, s a századforduló, tehát a vers megírása idején az elröppent évszázadok miatt épp ezért még kegyetlenebbnek ható paraszti sors társadalmi-politikai összefüggéseire is fény derül a versben, mégpedig az utolsó szakasz záró sorainak mesteri szójátékában, mely az újabb kori horvát történelem legsötétebb korszakát, a Khuen—Héderváry-korszakot teszi felelőssé a népsors reménytelenségéért, nyomorúságos voltáért: O, monotona nasa zvona bona, Kroz vase psalme sapce vasiona: Harum-jarum-larum-hedervarum — Reliquiae reliquiarum 11