Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Homloka égöve alatt (Vallomások Németh Lászlóról) Cs. Varga István összeállítása
Érésre vagy fogyatkozásra, folytonos vitára másokkal vagy önmagunkkal (mint azon a régi éjszakán), kinyílásra, bezárulásra, s minden másnál inkább elérni, menthetetlenül, mindegy, a magányos vagy kölcsönös keresztrefeszíttetés küszöbéig. De vajon ki feszít keresztre? Mi magunkat? Mások minket? Mi másokat? Akarva, vagy csak mert kimondjuk, mi mondjuk ki, amit egyedül ő mondhatott (vagy mondott is) magáról? A szöghelyek mindenesetre ott maradtak, noha már vér nem folyt belőlük, amikor egy sír fölött, a Farkasréti temetőben fáradtan felém nyújtotta kezét. Igazam volt? Igaza volt? Egy örök honi pör részeseiként olykor szembeszállnak egymással is az egyet akarók. S hogy kinek volt igaza, és kinek milyen igazságot oszt az Idő: oly egyre megy már, ha az egyik fél aktájára visszavonhatatlan pont tétetett, s a másik itt marad, a másik pörös fél igazával és sebeivel, elmarasztalva vagy fölmentve — mindegy. Ki pöröl síron túlról, vagy a síron túlra át, ha már kezet se nyújthat, hogy a sebnek, amit ütött (nem ütve) legalább a melegét még egyszer érezhesse? Van, akin a szüntelenkapott sebektől vértté edződik a bőr, hogy nem érez ütést, köpést — sebezhetetlen; s van, kit a sérelem (vélt vagy valódi) csak még sajgóbban sebzékennyé stigmatizál; de hogy egy stigma mitől stigma: mindegy, ha egyszer fáj (s aki érezte máson, annak a másik sírontúljáról is visszafáj). Vagy már akkor is, negyvenhárom májusában ott lüktetett a tenyerén a stigma, csak nem vettük volna észre? (Meglehet, hogy stigmatizáltnak született?) Ülök a régi házzal szemközt, nézem a jegenyéket. Mind a három megvan, túlnőve a tetőn, még a középsőt se vágták ki. Épp csak a régi gazda nem integet már senkinek, sehonnan. Ahogy utánunk akkor, azon a rigófüttyös májusi hajnalon, s haját kicsit a homlokába fújta egy kurta kis szél. Szebb tavasz volt, mint az idei. Talán csak az ifjúságtól? A jegenyék minden bizonnyal lombosabbak voltak már. Most még éppen csak rügyeznek, és nem is minden águk, mintha már pusztulnának. Igaz, ott valami árkot ásnak alattuk, mélyet, szinte már a gyökerek közt. Kibírják? Talán. Az ember mégis mulandóbb a fáknál? Simonyi Imre: NÉMETH LÁSZLÓ N° I emeld föl elgyötört gyönyörű koponyád valahány lombja-hullt eszméid ám örökkön-örökzöld rögeszméid szent rengetege fölé tekints alá hát el a pusztaságig hol lábhoz-tett pennával tisztelegve állok s dadognám is már a köszöntőt bólints hát megbocsátón felém s magadnak s a világnak hogy ahogy tudtad ahogy lehetett ahogy muszáj volt úgy csináltad bólints és mosolyogj az istenit Simonyi Imre: NÉMETH LÁSZLÓ N° 2 a torkodnak szánt harapások azért mégiscsak megsebeztek valahol a bokád táján Simonyi Imre: A TEMETÉSÉN A temetésén számosán megjelentek. És számtalanok nem jelentek meg. A szónokok elmondták ezt is meg azt is. És természetesen ezt meg azt elhallgatták. A koporsóra döngve hulltak a göröngyök: mintha több szívről kő esett volna le. Pilinszky János AMA KÉSEI Németh Lászlónak Ama kései, tékozló remény, az utolsó, már nem a földet lakja, mint viharokra emelt nyárderű, felköltözik a halálos magosba. VERSKOMMENTÁR — dióhéjban A VII. Gergely élettanulságot megfogalmazó, ka- tartikus szépségű végmondata: „Szerettem az igazságot, gyűlöltem a méltatlanságot, ezért halok meg száműzetésben.” Az epigrammatikus tömörségű vallomás a megvesztegethetetlen és becsaphatatlan lelkiismeret orosz héroszát, Tolsztojt idézi, aki halála előtt az asztapovói állomáson végszóként mondta : Szerettem az igazságot ... az igazságot szerettem.” Életet és művet átvilágító metaforát látott Németh ebben a sírfeliratnak szánt, drámát lezáró és verseimmé emelt öndefinícióban. Németh 11
