Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 2. szám - MÚLTUNK JELENE - Sugár István: A bélapátfalvi papírmalom históriája
A PAPlRMALOM ALAPÍTÁSA A nem távoli Diósgyőrben, az 1773. évi meghiúsult állami alapítási kísérlet után, 1802-ben kezdte meg ott egy magánvállalkozó a papírkészítést. E térségben egyébként már a XVIII. században is működött három papírmalom: Dédesen, Má- lyiban és Sajószentpéteren. Szilváson, a mai Szilvásváradon, pontosan még nem ismeretes időpontban, de az 1819 előtti esztendőkben létesült egy papírmalom. 1814. január 10-én, Halleri Péter „Papiros Mester” azon kérelemmel fordult a papnevelő intézet gazdasági prefektusához, hogy engedélyezze részére Apátfalván egy papírmalom felállítását, évenként fizetendő bizonyos pénzsumma ellenében. Halleri Pál egyébként a diósgyőri papírmalom létesítésének a vezetője volt. Báró Fischer István érsek örömmel fogadta a kezdeményezést, és az apátsági templom mögötti lisztőrlő és kendertörő malom átépítését javasolta. De végül is a falu nyugati szélén, a Recska-patak, valamint az apátság mellett és a Barátok-kútjából fakadó vízfolyásokból táplálkozó két patakág egyesülésénél épült fel az apát falvi papírmalom. Előkerült a levéltári kutatás során a „papirosmalom” építési tervrajza is, mely Zwenger József jeles egri építőmester munkája. Jellegzetes volt az épület magasra felhúzott tetőszerkezete, mivel ott kapott helyet a „papírszárító padlás”. Az épületben a mester két szoba és konyhás lakása mellett létesült a „méhely” és az „enyvező kamara”. A műhely alapterülete 78,8 m2 volt. A műhelyből továbbhaladva, az „őrlőszobába” lehetett jutni, ahol a papírmalom lelke: a „hollender” (hollandi, azaz rongytörő gép) állott a súlyokkal: a „papirost simító bankó”-val és a „vízi nagy kerek”-et magába foglaló, zárt kerékházzal. A papirosmalmok ugyanis vízi energiával működtek. Az őrlőszobából nyílott a „rongytartó kamara”, melyből ajtó vezetett a nyersanyag zavartalan behordására. A papírmalom tetőzetét deszka borította. Az építkezésekre 1813 elején sor került, s már az 1813—14. katonai évben már a papírlemez gyártása meg is indult. A fennmaradt számadások arról vallanak, hogy a falu két helyén még két zúzómű is létesült, mint a papírmalom két különálló nyersanyag-feldolgozó üzeme. Vízre nem csupán mint az üzem erőgépét (vízikerék) működtető hajtóerőre, hanem mint gyártásvízre is elengedhetetlenül szükség volt. A két zúzómű közül az egyik az ún. „külső törő” volt, mely a régi apátsági templom alatt állott és 12 kalapácsra működött, de szerényebb kivitelű volt, mint a másik, az „alsó törő”. Ez a két zúzómű a Csuhány famíliától erőszakkal elszedett szemináriumi malommal kapcsolatos volt — s itt tervezte Halleri mester kezdetben üzeme felállítását. Érdekes, hogy úgy a papírmalom, mint az egyik zúzómű kútjá- ból, a vízikerék hajtotta szivattyúval is húztak vizet: a gyártásvizet. Az üzemet az Egri Érseki Papnevelő Intézet létesítette, s a fennmaradt számadások arról vallanak, hogy a költségek 6 ezer forintra rúgtak. A PAPÍRKÉSZÍTÉS KORABELI TECHNOLÓGIÁJA A papír nyersanyagául a len- és kenderrongy szolgált, s csupán másodlagosan a pamutrongy. A legkiválóbb nyersanyagot a gyolcs, a lenvászon jelentette. A pamutrongy az itatóspapír készítésére szolgált. Az író- és a nyomópapírt kizárólag lenvászonból készítették. A fajtánként szétválogatott rongyot porolással és mosással tisztították, s gépi úton vagy késsel felaprították. A rongyot, minőségének megfelelően, 9—18 napon át vízben rothasztották, majd pedig 1—3 hétig híg mésztejben vagy hamuzsíroldatban „állasztották”. Ezt követően került az így előkészített nyersanyag a zúzóműbe, ahol kb. 13 órán át a kalapácsok alatt tovább tisztult és rostozata meglehetősen szétzúzódott. Az innen kikerült rongy- anyagot ún. anyagszekrényben több napon át tartották, s többszörösen átforgatták. E kétheti tisztulás után, a szétzúzott anyag a vízikerékkel hajtott hollandiba került, ahol 5—7 órai munkával megőrölték. Az így elkészített papíranyagot, az ún. pépet, a hollandiból kiemelve, felhalmozva, önmagától megálló tömbbé alakították. Ezt követte a tulajdonképpeni papírkészítés, mely három dolgozó: a merítő-, a rakosó-, a fektetőlegény összehangolt munkájával vette kezdetét. A pépből egy megfelelő mennyiséget a nagy köbtartalmú, vízzel telt merítőkádba kevertek. Az így kellően felhígított és elkevert anyagból merített azután a szitával, a formával a merítőlegény. A szitát különböző irányú, ritmusos és gyors mozdulatokkal nem csupán víztelenítette, de nemezelte is, azaz a ros- tozatot megfelelő alapossággal összkuszálta. A most már papírrá összeállított anyagot a rakosólegény egy nemezlapra, filcre borította. A még erősen nedves ívre egy másik nemezlapot helyezett, melyre ismét egy ív papírt, s e műveletet mindaddig folytatta, amíg a 182 darab nemezlap el nem fogyott. Az így előállított duzmát a rakosósajtóvál lepréselték, ami által nemcsak további vizet vesztett a papírlap, de rostozata is szorosabbá állt össze. Néhány percnyi sajtolás után a présből kivett duzmát gondosan szétszedték, s a fektetőlegény a gondosan kiemelt papiroslapokat egymásra fektette. Általánosságban egynapi termelés eredményét egy éjjelen át a nedvessajtó alatt lepréselve tartották. A sajtó alól kiemelt papirosíveket a szárítópadláson kifeszített lószőr huzalokra helyezve, tökéletesen kiszárították. A már száraz papíríveket végül is különféle felületképző eljárásnak vetették alá. Az írópapírt a szívóképesség csökkentésére — hogy írni lehessen rajta — tim- sóval kevert, híg enyves vízbe mártották és a zsinóron ismételten megszárították. A nyomdai papírt csak ritkán enyvezték, az itatóst pedig természetszerűen sohasem. Ezt a felületképzés befejező fázisa követte: a simítás, melyet a vízikerékkel hajtott súlyokkal, vagy pedig a szárazsajtóban való préseléssel értek el. Az itatóspapírt nem simították. E hosszú és fáradságos munka révén elkészült papíríveket gondosan átválogatták, s az egész íveket félbehajtva, koncokba osztották. Egy- egy konc 25 ív nyomó- vagy 24 ív írópapírból állt. 41
