Hevesi Szemle 8. (1980)
1980 / 4. szám - KÖNYVESPOLC
szetszervező tevékenysége kezdeményező-álkotó jelentőségűvé vált Kárpát-Ukrajna magyar nemzetiségének kulturális életében. 1962 óta ismét Budapesten él. Gazdag, színes, fordulatos életének javarészét kisebbségi sorban töltötte. A kisebbségi lét pedig szükségszerűen demokratizmusra és internacionalizmusra nevel mindenkit, aki felelős emberként töpreng a „megmaradás módozatain”, aki óvni, védeni igyekszik a nemzetek „közös nyereményét”: a „sajátosság méltóságát”. Ahogy Csanda Sándor, a csehszlovákiai magyar irodalomtörténész írja: „Egy kisebbség szempontjából mindig igazságosabban és demokratikusabban szokták megfogalmazni a nemzeti és nemzetközi kérdések megoldását, mint egy többségi nemzet szempontjából... A kisebbség ugyanis helyzeténél fogva demokratikusabb és humánusabb a kölcsönös viszony megoldásában, míg a többségnél, az erősebbnél mindig fennáll az antidemokratizmus, a hegemonizmus lehetősége.” Sándor Lászlót is a kisebbségben eltöltött évek vezették el a kelet-európai népek sorsközösségének felismeréséhez. Fábry Zoltán tanítványa ő, aki tudja, hogy a „forrás” (a nemzetiség) föltételezi a „deltát” (a nemzetköziséget). A közös tengert pedig csak az a forrás gazdagíthatja, amelyet nem töm el sár és iszap. Ez a hit adott ösztönző erőt ahhoz is, hogy a marxista ideológiában, a lenini nemzetiségi politika elveiben találja meg törekvéseinek, küzdelmeinek vezérfonalát. Könyve bevezetőjében vallja: „Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amely az első Csehszlovák Köztársaság viszonyai között — saját bőrén érezve a társadalmi és nemzetiségi elnyomás minden terhét, keservét — Ady, Szabó Ervin, majd Marx és Lenin művei hatására jutott el a tudományos szocializmus vállalásáig és a proletár nemzetköziség, konkrétan a Duna menti népek összefogásának igenléséig.” Ady híres verssorát: „Dunának, Oltnak egy a hangja”, így értelmezi: „Ez az örök érvényű megállapítás mai nyelvünkre lefordítva azt jelenti, hogy virtuális hazánk: Kelet-Európa. Azaz Magyarország mellett — szélesebb értelemben — a kelet-európai országokat is hazánknak tekinthetjük.” Nemcsak Sándor László jelképesnek felfogható személyes sorsa, hanem e tájak etnikai térképe is alátámasztja ennek a szép felismerésnek az érvényességét: a szomszédos országokban élő mintegy hárommillió magyar és a hazánkban élő nemzetiségek valóban közös hazát jelöltek ki számunkra a „zengő Dunatájon”. Földrajzi és történelmi szükségszerűség, kölcsönös érdek tehát a testvéri együttélés. Többet kell tennünk a szomszédos népek kultúrájának megismeréséért: a megbecsülés, a tisztelet alapja csak a tájékozottság, a tudás lehet. Irodalmunk — Batsányival szólva — majdnem mindvégig Párizsra tekintett, Nyugat-Európát követte s nem nagyon tudta, mi történik Varsóban, Prágában, Bukarestben vagy Belgrádban, ott, ahol a miénkhez térben is, lélekben is közelebb álló irodalmi élet bontakozott ki. Tapasztalatból tudom például, hogy az irodalomtanítás középiskolai tanterve a négy év alatt egyetlen órát sem tűz ki, amelynek — a Szovjetuniót nem számítva — a kelet-európai irodalom lenne a tárgya. Az utóbbi évtizedekben jelentős lépéseket tett irodalomtörténetírásunk ennek az egyoldalú állapotnak a megszüntetéséért. Tetten érhető irodalmi láthatárunk egyre nagyobb mérvű tágulása, látszanak egy teljesebb irodalomtörténeti kép kialakulásának körvonalai. E fontos és hosszabb távú célnak az eléréséig azonban még igen sok a tennivalónk. Sándor László tanulmánykötete ennek a munkának értékes láncszeme, fontos adalék a kelet-európai irodalom megismeréséhez és további vizsgálatához. Ä könyv három ország sajtójában közzétett írásokat gyűjt csokorba. Folyóiratok, napilapok hasábjairól, mások munkáihoz készült előszavakból kelnek beszédesen új életre, illeszkednek szervesen egymáshoz a kötet kisebb-nagyobb tanulmányai. Az első 1937-ben, az utolsó 1978-ban keletkezett. Négy évtized irodalomkutató és -népszerűsítő munkásságának teljes keresztmetszete áll így előttünk. A két legkorábbi, még a felszabadulás előtt írott tanulmány érdeklődésének kezdeti időszakát villantja föl: a cseh Salda és a „cseh- be ojtott neves szlovák író”, Jilemnicky művészetét faggatja. Lengésiránya azóta sem változott: töretlen hittel és szorgalommal kutatja a kelet-európai népek irodalmát. Érthető okokból otthonosan mozog nem csupán a magyar, hanem a cseh, szlovák, orosz és ukrán irodalomban is. Egy sokoldalú, nagyívű életpálya maradandó értékeit ra- gyogtatja föl ez a válogatás: a szétszórtan, egyenként olykor a publicisztika igényével megszólaló írások itt egymás hangját erősítő, sokszólamú kórussá szerveződnek. A kelet-európai népek XX. századi irodalmát egységes, összefüggő folyamatnak látó, a nemzeti irodalmak „mélyrétegi érintkezéseit, közvetlen egymásrautaltságait, fejlődési párhuzamait” vizsgáló, a közéleti szereplést is vállaló irodalomtudós arcképe bontakozik ki a könyv lapjain. Egy kelet-európai összehasonlító irodalomtörténet megírásáhaz nyújtanak szemléleti, módszertani segítséget és bőséges anyagot Sándor László tanulmányai. Egyirányú törekvésről, egylobogású szenvedélyről beszélnek: áthatja az egész könyvet a „vox humana” erejébe vetett hit, a közép-európai humanizmus és összefogás szolgálata, a népek egyenjogúságának és testvériségének eszméje. Nincsenek pályáján megtorpanások, kitérők, a leggerinctörőbb történelmi időkben is megmaradt — Győry Dezső szép szavával — „embermagyar”-nak. Mindig szem- benállt a nemzeti türelmetlenséggel, a „köldöknéző” hazafi- sággal, az értelmetlen viszályokkal. Róla is elmondhatjuk azt, amit ő maga idéz Dobossy László jellemzésére: arról a „másik” Kelet-Európáról tanúskodik, „amelyben — már régebb idő óta — nemcsak a fenekedés miazmái gőzölögnek, hanem a megértés szándékai is érnek”. „Irodalmi tanulmányok, cikkek, dokumentumok” — jelzi a könyv alcíme a benne összegyűjtött írások jellegét. Ezek a műfaji megnevezések nem fejezik ki maradéktalanul a kötetben föllelhető dolgozatok igazi értékét és jelentőségét. Rá is érvényes, amit ő Dobossy László és Gál István érdemének tart. A témák kifejtésében nemcsak az irodalom- tudományi kutatás módszerét alkalmazta. Nem csupán írott forrásokra támaszkodott, hanem személyes emlékeire, az egyéni és nemzedéki tapasztalatokra is. Munkáin sokszor átsüt a „történelmi jelenlét”, a „közöm volt hozzá” varázsa. Balogh Edgár portréjának megrajzolása közben az „elkötelezett közíró” hozzá írt levelét idézi, Fábry Zoltánról szólva a rá és társaira gyakorolt felszabadító, eligazító hatásról vall. Ezért részben az ő írásai is méltán kaphatják a „visszaemlékező tanulmányok” műfaji megjelölést. A kötet alapvető törekvése mégis az objektivitás, a tárgyilagosság, a józan mérlegelés. Bár Sándor László cselekvő részese volt az általa vizsgált irodalmak mozgásának, igyekszik a háttérben maradni, legtöbbször csak a tények, nevek, adatok feltűnő gazdagsága, az összefüggések csalhatatlan meglátása árulja el, hogy itt nemcsak az irodalmár, hanem a kortárs, a szemtanú is beszél. A könyv első és második ciklusa íróportrékat és recenziókat tartalmaz. Kivételes rokonszenvvel követi a nemzetiségi irodalmak eseményeit, fejlődését. A legtöbb írás a két világháború közötti csehszlovákiai magyar irodalom kérdéseit vizsgálja: irodalmunknak ez az ága áll hozzá a legközelebb. Tizenegy ott alkotó magyar író hagyatékát elemzi. Közülük a Balogh Edgárról, Győry Dezsőről és Fábry Zoltánról szólók a legjelentősebbek: a teljesség igényével, távlatteremtő biztonsággal irodalomtörténeti szerepüket, helyüket jelöli ki. Ezekben találkozik a legtöbbet mondóan a küzdőtárs, a barát visszaemlékező szeretete a tudós felkészültségével, az azonosulás itt a legmagasabb fokú. Három írásának is Fábry Zoltán „kommunista humanizmust sugárzó életműve” a tárgya. Az utóbbi évek Fábry- kutatásainak eredményeit igazolják és egészítik ki ezek a tanulmányok, néhány kérdés tisztázásához ő is hozzájárult annak idején. Meggyőző érvekkel és tényekkel oszlatja el a „stószi remete” hamis mítoszát. Üjszerűen elemzi Fábry Zoltán és a Sarló kapcsolatát, hangsúlyosan rámutat a köztük kialakult „egészséges kölcsönhatás”-ra. Megéltünk olyan időket, amikor a Sarló mozgalmat provincializmussal, sőt nacionalizmussal vádolták, és megpróbálták kijátszani ellene Fábryt is. Sándor László sem hallgatja el, hogy Fábry több esetben is „bírálóan lépett föl a Sarló egyik-másik tagjával vagy általában a Sarló irányvonalával szemben”: ezeket a kritikákat azonban mindenkor a törődés, a féltés, a segíteni akarás motiválta. Fábry olykor kemény szavai számottevően hozzájárultak ahhoz, hogy az „újarcú magyarok” leszámoljanak Szabó Dezső-s parasztromantikájukkal, s eljussanak az osztályharc, a szocializmus vállalásáig. Ugyanakkor a mozgalomnak a nemzetiségi kérdésben elfoglalt álláspontja, a magyar kisebbség nemzeti felszabadulásáért vívott harca is termékenyítőén hatott a „stószi mérték” megteremtőjének világnézetére: nagyrészt ennek köszönhető, hogy fogékonyabbá vált a nemzetiségi problémák iránt, s „a harmincas évek közepétől a hatvanas évek végéig” nemegyszer forró hangú írásokban adott hangot a csehszlovákiai magyar kisebbség jogainak. Az értékmentés, a hagyományőrzés nemes szenvedélyével törekszik Sándor László arra, hogy méltatlanul elfelejtett íróinknak igazságot, elégtételt szolgáltasson, műveiket kiássa a feledés homályából, lefújja az évek során rájuk rakódott port. Ezt teszi például akkor, amikor Vozári Dezső, Sáfáry László, Berkó Sándor, Forbáth Imre, Mihályi Ödön 61
