Hevesi Szemle 8. (1980)
1980 / 3. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Mássik Mária: Természettudományos világkép és művészet
II. A MECHANIKUS, METAFIZIKUS VILÁGKÉP KIALAKULÁSA A XV—XVI. században a termelőerők rohamos fejlődésnek indultak — megkezdődött a korai kapitalizmus kibontakozása, s mindennek eredményeként a valóságos forradalmat átélő természettudomány felszabadult a teológia uralma alól, kezdett önállóvá válni. E forradalom már a modern természettudomány forradalma volt, amely Kopernikusz munkásságával kezdődött és Newtonéval zárult. A mechanika volt az egyetlen rendszeres tudomány, a mechanikához viszont a matematika jelentette a kulcsot, s így vált a két tudomány a világegyetem megismerésének legfontosabb eszközévé. A leglényegesebb matematikai módszereket alapvonalaikban megállapították: Descartes-nak az univerzális matematika megteremtésével kapcsolatos ideái „Értekezés a módszerről” c. művében nyertek megfogalmazást, s e műhöz csatolva látott napvilágot „Geometria” c. könyve, ebben tárta a világ elé analitikus geometriáját. A változó mennyiségek és a koordináta-rendszerek bevezetése készítette elő Newton és Leibniz munkásságának és a XVII. sz. matematikájának legnagyobb hatású eredményét, az integrál- és differenciálszámítást, amely végül is a matematikai analízis kialakulásához vezetett. Ugyanez áll a szilárd testek mechanikájára, melynek fő törvényei egyszer s mindenkorra tisztázódtak. Végül a Nap-rendszer asztronómiájában Kepler felfedezte a bolygómozgás törvényeit és Newton az anyag általános mozgási törvényeinek nézőpontja alá foglalta őket.” A mechanika és a csillagászat, valamint a matematika, melynek fő ihletői ezek a tudományok voltak, úgy tűnt, a fejlődés tetőpontjára értek. így vált a mechanika két évszázadra a tudományos megismerés etalonjává, sőt a világnézet egészének karakterét is meghatározta, hiszen a tudománytörténet azt tartja, hogy az egyes korok fizikai ismeretei mindig lényeges befolyást gyakoroltak a kor filozófiájára, világnézetére. Természetes, hogy a kor tudományos színvonalához kapcsolódva a XVIII. században a materializmust meghatározó vonás a mechanikus jelleg lett. A testeket tekintették a fizikai tulajdonságok hordozójának, a testek alapvető változatlan lényegének pedig a tömeget. Mindez a mechanisztikus materializmusban úgy jelenik meg, mint a filozófiai értelemben vett anyag azonosítása a mechanikai testekkel, s hogy az anyag létezése alapvetően mechanikai létezés. A világ minden jelenségét a mechanika törvény- szerűségei alapján értelmezték, és minden jelenségre a mechanikus mozgást vallották jellemzőnek. Kialakították a mechanikus anyag- és mozgásfelfogáson alapuló világképet, melynek lényeges vonása, hogy metafizikus volt. E felfogás a mozgást, a fejlődést pusztán mennyiségi változásokra redukálta. Nem oldotta meg, nem is oldhatta meg, hogyan keletkeztek, hogyan lettek és fejlődtek a dolgok. „Ami ezt az időszakot azonban különösen jellemzi, az egy sajátos összelméletnek a kidolgozása, melynek középpontja a természet abszolút változha- tatlanságáról alkotott nézet volt... A kezdetben oly forradalmi természettudomány hirtelen egy velejéig konzervatív természet előtt állott, amelyben ma is minden olyan volt, amilyen kezdettől fogva, és amelyben a — világ végéig vagy örök időkig — mindennek olyannak kellett maradnia, amilyen kezdettől fogva volt.” A XIX. században kezdett csak ez a megkövesedett metafizikus természetszemlélet szétfoszlani. Kezdett kialakulni a természeti jelenségek változását, alakulását, fejlődését, összefüggéseit megértő szemlélet, elsősorban Mayer, Joule és Grov munkássága eredményeként. Bebizonyították, hogy a hő, a sugárzás, az elektromosság, a vegyülés és szétválás kémiai ereje stb. mind különféle energiafajták, melyek között kölcsönhatás létezik. Az egész természetszemlélet kezdett átformálódni, más alapokra helyeződött. A XIX. sz. végén és a XX. sz. elején született új fizikai eredmények szükségszerűen idézték elő a mechanikai szemléletmód univerzális érvényébe vetett hit megingását. A XIX. században sorra fedeztek fel olyan jelenségeket, amelyek már semmiképpen sem voltak összeegyeztethetők a mechanika törvényeivel. A mechanikában, a klasszikus fizikában kialakult fizikai mennyiségek és fogalmak már nem voltak alkalmasak korlátozás nélkül a felfedezett jelenségek leírására. A radioaktivitás, az elektron felfedezése, a sugárzás problémája elsősorban voltak okozói a mechanikai szemléletmód nyílt válságának, s egyúttal kezdték kialakítani az új szemlélet- mód alapvonásait, e felfedezésekkel feltárult a mikrofizikai megismerés útja. A művészetnek, s benne a festészetnek, mert a valóságot kell ábrázolnia, a valóságot kell feltárnia, elsősorban a tér, ill. a térben megmutatkozó jelenségek ábrázolásának problémáját kell megoldania, és mert a világ jelenségei nemcsak térben, de időben is léteznek, az időben való mozgás, az időben való történések, az élet mozgásának a megörökítése a másik nagy problémája a festészetnek. Miként lehet mozdulatlan formákkal a mozgást érzékeltetni? Mindegyik kor a megszerzett ismeretei alapján, s az ebből formált szemléletének megfelelően alakította ki a maga ábrázolási módját. Az ősember emlékezetből, képzelete alapján rajzolt, s alakjainak legjellemzőbb nézetét, a mozgást is kifejező oldalnézetét ábrázolta. Az egyiptomiak már több nézetből ábrázoltak. Jóllehet a valóságot ők is, akárcsak a paleolit vagy a neolit embere, perspektivikusan látták mégsem ábrázolták, nem is ábrázolhatták a perspektíva törvényei szerint. A valóságot az adott nézőpontból bemutató perspektivikus képpel szemben ők fontosabbnak tartották a valóság állandó jegyeinek megörökítését. S mindez szemléletükből, szemléletmódjukból ered. Szemléletmódjukat pedig meghatározták a természetről szerzett ismereteik. A reneszánsz egyik nagy újítása a perspektivikus lát- szati ábrázolás, mely jelenti a tudományos távlattan törvényei szerint az egy nézőpontból látható látvány megörökítését. A nagy felfedezés, a perspektivikus ábrázolásmód kialakulásának oka a kor szemléletmódjában gyökerezik, a kor ideológiájában és tudományos ismereteiben. A reneszánsz művésze oly szenvedélyesen vágyta megújítani a festészetet, hogy segítségül hívott mindent, természetet, tudományt. Korszerűbb művészetet akart, amely már közelebb volt a valósághoz minden addiginál. Szenvedélyesen vizsgálták az emberi testet, anatómiai, matematikai pontossággal rajzolták meg azt képeiken. Feltárták az emberi test arányainak, a térábrázolásnak a törvényszerűségeit, forradalmasították a festészetet. És mindez történt akkor, amikor maga a tudomány szétrombolt egy régi világképet, s ezzel együtt összeomlottak a gondolkodás hagyományos keretei és korlátái. A reneszánsz forradalmasította az európai festészetet akkor, amikor „a középkor sötét éjszakája után a tudományok újra, soha nem sejtett erővel egyszerre feltámadnak”, hogy megalkossanak egy új, a valóságot hívebben tükröző világképet. E világkép megalkotásában a mechanika volt a matematika és a csillagászat mellett a primus inter pares. A XVII. századra alakult 53
