Hevesi Szemle 8. (1980)
1980 / 4. szám - KÖNYVESPOLC
KÖNYVESPOLC Sugár István: A budai vár és ostromai A közelmúltban az országos hírű egri történész, Sugár István újabb munkával örvendeztette meg a magyar várak múltja iránt érdeklődő olvasóközönséget. Az egri, a szigetvári várak históriája után a budai vár történetét készítette el, melyet a szerző eddigi vártörténeteihez hasonlóan a Zrínyi Katonai Kiadó adott ki. A budai vár történetével az elmúlt évszázadok során több történész foglalkozott önálló munkában, tanulmányokban és cikkekben, számos gyűjteményes kötetben is olvashatunk a nevezetes erődítményről, (pl.: Budapest történetében) Ennek ellenére úgy hiszem, mégsem volt haszon nélküli dolog a várról és jelentősebb viadalairól írni. Nem volt haszontalan, mert Sugár István az eddigi irodalomra és legújabb kutatásaira támaszkodva rendkívül olvasmányos stílusban és érdekesen szólt a témáról. Mielőtt a vár keletkezéséről írt volna, a honfoglalás előtti budai tájról, mint a későbbi erődítmény környezetéről szólt. Ezt követően a szerző Győrffy György kutatásaira támaszkodva állapította meg, hogy a XI. század első felében a hajdani katonai tábort várrá alakítják át, s nevét az I. István királyt követő Orseolo Péter egy felkoncolt hívéről „szakállas Budától” kapta. Az erősség a tatárjárás után (1241) indult erőteljes fejlődésnek. IV. Béla király betelepítette a várhegyet, s falakkal és tornyokkal is megerősíttette. A királyi udivar 1249 és 1255 között Esztergomból a budai várhegyre költözött. Nagy Lajos királyunk 1346-tól véglegesen Budára tette át a királyi udvar székhelyét, s megépíttette a várostól külön álló várat és az első királyi palotát. A budai vár első virágkorát Luxemburgi Zsigmond uralkodása alatt élte, ekkor öltött végleges formát a vár védelmi rendszere. Hunyadi Mátyás uralkodása hozta meg a vár igazi fénykorát. Ekkor vált Magyarország katonai, gazdasági, közigazgatási, diplomáciai és kulturális központjává. A vár középkori építészettörténetének leírása után a szerző az erődítmény hadtörténetét tárta az olvasók elé. A vár első ostroma 1302-ben volt, az utolsó 1944—1945 telén. Miután a könyv írója a XIV. sz. eleji ostromokról rövid öszSzabó Gyula: szefoglalót adott, részletesebben írt a török hódoltság időszakának (XVI—XVII. század) várvívásairól. Közismert, hogy a mohácsi csatamezőn győző török sereg 1526. szeptember 11-én könnyűszerrel a vár birtokába jutott, majd azt rövidesen sorsára hagyta. 1529-ben kezdődött el az ostromok hosszú sorozata. A szerző a legtöbbet érthető módon a vár 1541. évi török kézre való kerülésével, s az 1686-os évi felmentésével foglalkozott. A vár életében 1686 után több mint másfél évszázadig tartó békés időszak következett. Az erődítmény az 1848—49- es forradalom, szabadságharc időszakában kapott ism>ét hadi jelentőséget. 1849 áprilisában és májusában a magyar honvédek hősies harc során szerezték vissza az osztrákoktól. A nevezetes várviadalt, hasonlóan az 1686-os ostromhoz, jelentőségének megfelelően a könyv írója igen részletesen mutatta be. 1849' után a vár életében ismét hosszabb békés időszak következett. A szerző erről is érzékletes képet rajzolt. Leírta, hogy a kiegyezés után (1867) hatalmas építkezések folytak a várhegyen. Ekkor alakult ki a vár épületegyüttesének az a képe, mely jórészt ma is látható. A II. világháború során még egyszer utoljára kapott hadtörténeti jelentőséget a vár. Ekkor a német fasiszták és a magyar nyilashadsereg esztelen védekezése miatt romhalmazzá változott. Ezzel a vár és viadalainak történetét lezárhatta volna a szerző, de szerencsés módon az épületegyüttes történetét szinte napjainkig nyomon követte. írt arról, hogy 1958-ban népi államunk döntést hozott a vár tudományos és kulturális célokra történő újjáépítéséről. Ezután szólt arról, hogy a nevezetes rekonstrukció során eddig milyen intézmények költöztek be az ódon falak közé. Sugár István ismertetett munkáját is rendkívül gazdagon illusztrálta. Számos eredeti rajzról, festményről, fényképről készített reprodukció és térképvázlat teszi színesebbé a könyvet. (Zrínyi Katonai Kiadó, 1979.). Szecskó Károly Volt egyszer egy gyermekkor A gyermekkor sugaras-szivárványos világát idézgetve is lehet a legmélyebb, legegyetemesebb egyéni és közösségi gondokról, emberi, erkölcsi, filozófiai kérdésekről szólni. Szabó Gyula Volt egyszer egy gyermekkor című önéletrajzi fogantatású könyvében a kis „kerekfejű” székely fiút szűk fizikai határok közé szorított, de a fundamentumokig lehatoló élményei úgy viszik népe múltjának-jelenének-jövőjé- nek, az emberiség létviszonyainak, s a csillagos ég örökkévalóságának megélt tágasságához, mint cseppjeit a faluja melletti forrás a tengerhez. S e szférák olyan természetességgel fonódnak össze, ahogyan jelen van a kaszáló mozdulatában az életbölcsesség, vagy a magasan szárnyaló gondolatokban a kenyér illata. Életreszóló, ember- és jellemformáló élmények részeseivé avat itt a szerző bennünket. A természeti jelenségek a lét törvényeit közvetítik, s fordítják le erkölcsi normákká, magatartási példákká, hogy az emberek, megértvén őket, értelmes-tartalmas, s a természettel összeforrott, organikus életükkel maguk is a legegyetemesebb dimenziókig emelkedjenek. A legfontosabb: a megmaradás parancsa, kényszerűsége, s az érte vívott kemény harc vagy kétségbeesés-szülte fur- fang vezérmotívumként vonul végig a könyvön. Természet és történelem egyaránt erre terelik a figyelmet. A kicsiny patak, amelynek képe föl-fölbukkan az író emlékezetében, hosszú, türelmes munkájával kénytelenségből utat vájva magának a sziklában, tanúsítja és tanítja, hogy a víz, „akinek gyenge cseppjét a nap felszívja, mégiscsak erősebb volt a földrengéseket is álló sziklahegynél.” Az elődök megmenekülésének legendás története is példázatként és tanulságként beleivódott a környék népének gondolkodásába. Olyan mélyen, hogy az újabb és újabb 59
