Hevesi Szemle 8. (1980)

1980 / 3. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Bakos József: A mai színpadi beszéd hangzása

TUDOMÁNYOS MŰHELY A mai színpadi beszéd hangzása Több éves megfigyelésünk és tapasztalatunk alapján szólunk a címben jelzett témáról. Sok színházi este él­ményével és csalódásával színezett és terhelt tapaszta­latszerzésünk nyomán alakult ki bennünk a mai szín­padi beszéd hangalakjával, akusztikumával kapcsolatos véleményünk. Elsősorban abban a hatásmechanizmus­ban formálódott ki egy-egy megjegyzésünk, amely a hall­gatót éri a színpadi beszéd hangzásának önálló kifejező szerepében. A jól érthető, a szép hangzású és kellemes hallásélményt is nyújtó színpadi dikció önmagában véve is olyan művészi tevékenység, amely a pontos szöveg- mondás szolgálata mellett a hallgatóságot a beszéd fe­gyelmére és tiszteletére is neveli. A gesztus, a mimika csak egyik eszköze a színészi kifejezés­nek. A fő: a beszéd. Ezért a színész beszédének nemcsak a hangzó beszéd alaptörvényeihez, normáihoz kell igazodnia, hanem azok­hoz a hanghatásokhoz is, amelyek a szerepekre szabott dialógusokban úgy erősödnek fel, hogy a megfelelő hangzási, akusztikai sajátosságok révén a színpadi be­széd jellegét és stílusát meghatározzák. A legkisebb lazítás is a szerep megformálásának akusztikus tényezői­ben nemcsak a hangos élmény minőségét befolyásol­hatja, hanem az egész színpadi előadás hatását is le­ronthatja. A színész beszédének melodikus oldalával nemcsak in­formál, hanem interpretál is. A rendező beszédkultúrá­ja, kifinomult hallása is segítheti a művészt abban, hogy a legmegfelelőbb legyen a színpadi beszéd akusztikai folyamata. A művészi megformálás igényével nemcsak arra kell törekednie a színésznek, hogy beszéde érthető legyen, hanem arra is, hogy a retorikai, deklamálás- beli sablonoktól mentes, beszédmelódiájában a funkció nélküli hangváltások ne terheljék a színpadi beszéd hangalakját. Erről azért kell külön szólnunk, mert ma a hangerőváltásokban, a feleslegesen hangos részek és a természetellenes halksággal intonált szövegegységek hangosításában nemcsak stílustörést kell látnunk, ha­nem akusztikumtörést is. A színészi teljesítmény jellegét és minőségét a beszé­de, beszédének hangzása is motiválja. Ezt pedig a szín­házterem akusztikája és a színház légköre mellett a ren­dezési formák és módok is befolyásolhatják. Ha pl. na­gyon „lármás” a színpadi látvány, ez funkció nélküli hangoskodásra csábíthatja a színészek beszédét. Ha igaz az, hogy a beszéd hangalakja, köntöse a gondolatoknak és érzelmeknek, akkor a harsányságban uniformizálódó színpadi hangzás feltétlenül akadályává válik a művé­szi teljesítménynek is. A mai színpadi beszédet jellemző hangzásformákban gyakrabban jelentkező hangerőtöbblet nemcsak a szín­padi beszéd esztétikumának hatásfokát rontja le, hanem a színészi játék hamis gesztusait is szinte akaratlanul felnagyítja. Ha a színész „elüvölti, s nem alakítja” (Né­meth László: Képzelt beszélgetés) szerepét, akkor a túl- hangosított jelenetek árnyékában, a deklamációs lendület és az érthetőség párharcában az utóbbi veszít. A „szín­falhasogató” dikció s az erőteljesebb ráhatás szándéká­val megnövelt hangerő a szöveg értelmi, logikai szem­pontú értelmezését is lehetetlenné teszi mind a színész, mind a hallgató számára. Azt a hallgatóság is nagyon jól tudja, hogy a színpadi beszéd hangfekvése általában magasabb, mint a természetes élőszóbeli közlésé. A szí­nészek hangjának valóban át kell jutnia a rivaldán, de a hatásos színpadi beszéd mégiscsak erőlködés nélkül és célszerűtlen harsányság nélkül legyen hangos. A jó da­49

Next

/
Oldalképek
Tartalom