Hevesi Szemle 8. (1980)
1980 / 3. szám - MÚLTUNK JELENE - Cs. Varga István: A Balassi-örökségről
írhatja a 'krónika: „címere hárfa — hungarus volt, istentelen”. A huszadik századi magyar líra Ba 1 assi-képének vizsgálata is meggyőzhet bennünket arról, hogy a jelen irodalmát sem érthetjük meg a régmúlt értékeinek ismerete nélkül. A ma költői is csak a Balassi életmű ismeretében idézhetik példaként a nagy elődöt. Balassi költészete a korabeli magyar élet tükre. A valóságot mondja, amikor Az irgalmas Úristen nótájára című töredékében így kiált fel: „Váljon meddig akarsz engem kesergetni?” Sorsának, szenvedésének kifejezője ez a töredék is: „Pokolbeli kísértetek faggatnak”. így jut el a kérve-könyörgő szavakig Az Palatics nótájára című töredékében: „Láss hozzám, idvösségemnek Istene!” A Campian-fordítás előszavában írt szavakat „Te katonád voltam, Uram, és az te seregedben jártam”, halálának szemtanúja, Dobokay Sándor így erősíti meg: „Fejedelme hívsége, hazája szerelme mellett 1594. esztendőben, Pinkösd havának közepiben, Esztergom vára ostromán halálos sebekbe esett... ez ámyékvilági pályafutását is vitézi módra” végezte. Az utódköltőkre már halálakor gondolt, amikor a Ba- lassi-kódex tanúsága szerint Rimay Jánost, költőtanítványát megkérte, hogy halálának versben állítson emléket. Az emlékállítást véghez is vitte Rimay, elsőként, hogy utána még sok-sok magyar költő idézze meg Balassit, jórészt az ő dicsőítő költeményének hiteles forrására támaszkodva. A haza oltalmára, megszabadulására táborba induló Balassi Rimay szerint ilyen bensőséges szavakkal búcsúzik atyafiaitól és öccsétől: „Minden atyámfia / Kiknek már sok híjjá, / S te is jó vitéz öcsém, / Nemzetemnek szépe, / Hótom ékesége, / Minden kedvem, szerencsém . ..” Annak bizonyságára, hogy az utódköltők Balassit, a költő és végvári vitéz alakját, a haza szolgálatának tudatos vállalását már a költőbarát útmutatása alapján fogalmazhatták, idézzünk Rimaynak a Ba- lassi-apológiájából, amelyet Darholz Kristófhoz intézett előszó formájában: „Hányszor hallottalak ugyanis ennek az országnak állapotáról / melynek nemcsak minden nedvét és1 vérét, hanem még korábbi arculatát és színét is elvesztettük f .... „Kinek van olyan vaskemény lelke, aki ingó, sőt végromlással fenyegető országunk ilyen erős oszlopainak és támogatóinak vesztét, ilyen támaszaitól megfosztott és megtépázott Magyarországot ne szorongó aggodalommal nézne, amelyek pótlásáról ez a tönkretett, megtört, szétszórt és szaggatott kor aligha fog gondoskodni, annál is inkább, mivel a többiekre is, akik még megmaradtak és már maguktól is összedűléssel fenyegetnek, ugyanezt a bánásmódot alkalmazná és őket gyors fel- forgatásssal fenyegeti.” Az egyéni, társadalmi cselekvésre vágyó költő pusztuló országban is közösséget, népet, nemzetet szolgált tudatos elkötelezettséggel. A társadalom, a korproblémák iszonyú szorításában korról és emberről jelentősét tudott elmondani a költészet nyelvén. Elkötelezettségének valóságfedezetét egész élete és életműve bizonyítja. Ezért láthatják a jelenkor költői Balassi Bálintban a példaadót, akiben hiánytalanul egységbe forrott a magyar költészet két szimbóluma: a kard és a lant. Nemcsak a Balassi-kultuszt hiányoljuk méltán szőkébb pátriánkban, hanem az országos érdekű egri irodalmi értékek kutatását is, mert igencsak megszűkültünk az utóbbi időben a régi magyar literatúra helyi emlékeinek kutatási eredményeiben. Nyomtalanul múlhatott el az egri és Heves megyei tájhazában egy szép évfordulócsokor: Balassi születésének 425. évfordulója (1554. október 20-án született Zólyomban!); kerek négyszáz éve, hogy 1579 legelején Egerbe érkezett, végvári szolgálatra szegődött; 385 éve múlt, hogy Esztergom falainál hősi halált halt a török elleni harcokban. Balassi halálában erkölcsi példává magasodott. Nem végrendeletben, hanem életművében hagyta az utódokra emberi és költői örökséget, amelyben az egész mámorosán életigenlő, létért küzdő magyar múlt ragyog. Ebben a kis országban Eger az egyetlen hely, ahol leginkább érvényt lehetne szerezni az értékeket őrző Ba- lassi-kultusznak, sehol másutt nincs erre több jogalap. Az irodalomtörténet mindeddig úgy tudta, hogy Balassi 1579 tavaszán érkezett Egerbe, de Bitskey István kutatásai bizonyítják, hogy korábbra kell datálnunk ezt az időpontot. 1579. február 17-én kelt levelében Dersy Gáspár, Balassi egri katonatársa már panaszkodik a költőre, tiltakozik annak fizetése és sikeresen kielégített birtokvágya miatt a Szepesi Kamaránál. Megírja, hogy Balassa uram alighogy Egerbe érkezett, Ernő főhercegtől „kévánsága szerént való fizetést” és egy kiskunsági birtokot szerzett. Balassi szerzeménye, gyors sikere annál is meglepőbb, mert az 1570-es és 80-as években igencsak hiányosan, gyakran nagy késéssel fizették az egri végvári vitézeket. Nyomorúságos helyzetükről számos panaszlevél tanúskodik. Mostani hiányosságaink akkor szembe- tűnőek, ha arra gondolunk, hogy Esztergomban kétévenként Balassi-napokat tartanak, utcát, iskolát, múzeumot neveztek el róla, és az ő nevét viseli az esztergomi NIM Labor országos hírű kórusa, és a végvári katonaköltő dicsőségét egy szép szobor is hirdeti abban a kisvárosban, amelybe be sem juthatott, mert várának falai alatt érte a halál. Ezzel szemben, Egerben, ahol négy évet töltött, csupán egy félreeső utca őrzi a nevét, nincs szobra ebben a szobrokban gazdag történelmi kisvárosban, amely a hiányosságok miatt mégis szoborta- lannák tűnik. Nem neveztek el Balassiról sem oktatási, sem művelődési intézményt, de még a várból is hiányzik egy emléktábla, amely egykori egri kötődéseit a jelenben is tudatosítaná. Egy várbeli emléktábla avatása Balassi tiszteletére annál is időszerűbb lenne, mert hiszen a magyar történelmi tudat elemi ismeretei között szerepel, hogy Eger Dobó István, Balassi Bálint és Gárdonyi Géza városa, ahol nemcsak a falakban, műemlékekben, hanem a tudatban és a szívekben is élő-elevenen kell őrizni a múlt haladó értékeit, amelyeken a jelen nyugszik, amelyekre a jövő építhető. A történelmi tisztánlátás és a sugárzó hazaszeretet példájaként ki ne tudná idézni azokat a szavakat, amelyekkel Balassi az egri vártól, a „Vitézlő oskolá”-tól búcsúzott, amely vándorlásai során, a lelki otthontalanság török világában számára az otthonosság érzését évekre biztosította és a magyarság számára az országot jelentette: Ó, én édes hazám, te jó Magyarország, Ki kereszténységnek viseled paizsát, Viselsz pogány vérrel festett éles szahlyát, Vitézlő oskola, immár Isten hozzád! Egriek, vitézek, végeknek tüköri, Kiknek vitézségét minden föld beszéli, Régi vitézséghez dolgotokat veti, Istennek ajánlva legyetek immár ti! Cs. Varga István 41
