Hevesi Szemle 8. (1980)

1980 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Takács József: Könnyű, szép halál

menyasszonyának. Rosszul tetted. Miikor az anyja elment érte, be sem engedtétek. Hogy ment volna tehozzád többet.

Juli nószasszony csendes, de annál keményebb:

— Csaikugyam rosszul tettem. Tartottam egy fél évig az árvasági segélyből, iskoláztam, és nem kergettem ki. Pedig nem is egyszer példálóztam előtte, — nem mégy haza lyányom? — de nem ment. Se az anyjához, se hozzátok. Azt mondta: — ha anyuka elküld, én akkor sem megyek haza. Rosszul tettem.

Hogy hagyná ezt annyiba a Rozi húga, de Marika ingerülten leinti, — ,el keli hagyni, ez nem idevaló. — S valóban néhány pillanatig úgy állnak, mint a küzdők a gyászos viadlaltéren.

Matild sógornő csendesen, ennyit fűz hozzá:

— Hl kell ezt hagyni, elég volt nyolc évig.

Végre megindulnak, de Marika — csakhogy másra terelje már a szót — annyit mond: — megbeszéljük Lacival és elmegyünk.

Senki nem szól rá, mindenki tudomásul veszi, más teendő egyelőre nincs is. A kórházkapu előtt Juli nászasszony kicsit hidegen elbúcsúzik tőlük. Különösen Rozi húga fogadja eléggé fogheggyel, s mikor néhány lépésre van már tőlük, csak kibukik belőle :

— Mlegcsiúfolta az egész családunkat, s akkor még hálálkodjanak néki.

De Marika újra erélyesen leinti a Rozi nénjét, többször is emlegetve, — ennek most semmi értelme, — de valójában semmi kedve .vitatkozni, hisz őt úgysem tudta még soha, sfemmiről sem meggyőzni. Aztán sietve ő is otthagyja őkét, mivel indul a busza. S akárhogy próbál másra gon- dólni, csak ez kalapál benne: — ezek sem tudtak semmit elfelejteni. — Hazafelé egész idő alatt nem megy ki a fejéből, akármire gondol, örökké ez ugrik vissza, — megcSú- folta a családunkat, — és ő, nem más, ő, a szerencsétlen.

Otthon a szokott kedvetlenség, mint máskor, ha a kórházból jön, de annyira csak van ereje, hogy a rokonság kívánságát megbeszélje a férjével. Nem nagyon lelkesedik érte. Mindkettőjüknek egy-egy nap szabadság kell, a gyereket rábízni Valakire, mleg a hosszú, töredelmes út, innen le Szekszárdra; a rizikó, hátha otthon se találják, de már levelezésre nincs idő. Annyival zárja, — ha így gondoljátok, élmlegyüink. Ennyivel tartozunk.

Azért két nap múlva mégiscsak elindulnak, szerencsésen meg is érkeznek, s nagynéhezen megtalálják a régen látott kedlves testvért, pontosabban, Gábor a hercehurca miatt még nem is látta az Erzsi nővérét.

Persze, majd hanyatt esik, mikor meglátja őket, de az első szaVa mégis ez:

— Anyuka csak ném bírta ki, hiába esküdőzött.

Ö csupán ennyit mond, miután behívja őket és leülnek a szobában:

— Anya nagyon beteg, az utolsóban: van, szeretne látni.

— Nem megyék, — csiattaín fel élesen a hangja — megfogadtam, hogy nem megyek. Nékem nincs anyám. Régen meghalt.

Neki össze kell szednie magát, hogy levegőt kapjon.

— Tudóim. Elsőbb volt neki a szerető és hűséges férje, mint a gyerekéi, mindént tudok, de két éve ez az ember is elhagyta, akiért -mindent feláldozott. Azóta volt ideje gondolkodni.

De a nővére konok és kérlélhétetlén:

— Nem megyek! Én ném nyújtom neki a kezem, hogy véglteg kibéküljek és megbocsásteak néki. Soha! És ezzel miniden el van felejtve. Soha! Egy anya ütéseit nem lehet soha élfelejteni. Ezt üzenem neki.

De ő még -mindig nem tette -le a fegyvert:

— Nagyon szenvedi. Legalább könnyű, szép halála lenne.

Mint akiibe kést szúrtak, úgy löki vissza a megbékélés

szavait:

— Ne legyen, könnyű, ne legyen a sors olyan megértő és nagyvonalú, legyen csiak nyugtalan, mint szegény apóé volt, akit az öngyilkosságba kergetett a szeretője miatt. Nem húgobskám, nem egytezkédünik, jó is volna; még ott, a föld alatt se legyen békessége.

Tudja, érzi, igaza lehet, mégis -megrémíti ez az embertelen konokság. Nem könnyebb lenne elfelejteni?

— Nem lehet igazad. Csak a gyűlölet beszél belőled. Eny- nyit -mért ne tehetnél meg, ha annyira kéri. Mégis az anyád volt néked is. — Az arcába vágja a- tékintetét, még úgy érzi, folytatnia kell: — Azt hiszed nekem könnyű volt, mégis kibírtam. Mór az érietfeégi vizsgán gyűrű volt az ujja-mon, s egy hét múlva mtegeteküdt-ünk. Én is eljöttem, élhettek maguknak, hia örökké erre vágytak.

Most felugrik, s odaáll elé, mint egy vizsgáló bíró:

— Te kibírhattad, te voltál a kedvenc. Mindennap gügyögtél neki, így apuka, úgy apuka, mégha részegen hazajött is, méllé ültél, ha kívánta a cipőjét is lehúztad szépen, vigyázva, nehogy megzakkanjon; simogattad, becézted, de én nem tudtam, a legkisébb poroikám is fellázadt ellene; h!a minden sarki kurvának leihordott, csak úgy szeretetből, én másnap nem tudtam rámösolyognd, te tudtál, te voltál mindig a győztes; s az én szerető, jó anyám semmit sem szólt neki, sőt még a szobáiból is kiment, hogy semmit se lásson, ha öt perc késés miatt felpofozott vagy össizierúgdosott...

Csiak nem bírja ki, belekiált:

— Nehogy azt hidd, hogy olyan nagy örömből tettem!

De a nővére ró sem hederít:

— Én nem ül-tem oda, és nem tudtam a fülébe sugdosni és duruzsoüni, s egy ócska ruháiért egész este kedveskedni neki, mivel kedves jó anyánk mindig ezt szajkózta, — kérjetek pénzt rá apátoktól, nekem nincs pénzem, — én nem kértem, inkább az ócska, kopottban jártam. S mivel én néhány csekélyke évvel idősebb vagyok, megengeded, hogy eledbe húzzam azt a szerény érvem: én többet látta-m, mint te, én -még ismertem az apáimat, szétdúlt arcát sose fogom elfelejteni, sem azt az estét, mikor drága jó anyánk vidáman és könnyedén megérkezett a sízieretőjétől, apa csendesen számon, kérte, -még neki állt feljebb, ő volt megsértve, bennem maradtak a vitáik, az egymást tépő mérges szavak, egész széthulló életük, s apának az a szörnyű, utolsó mondata: — nekem elég volt, fejezzük ibe! — S befejezte, reggelre meghalt. Kitért az útból. És így. S ő tudta, tudnia kellett, s egy uj-jal nem segített. —

Elfehéredik az arca, megrándul, ezt még sose mondta el neki. Ez hát az a tartogatott, utolsó ütés, amit annyiszor emlegetett. Akárhogy forgatja, de egy szörnyű szó csúszik a nyelvére. De mégsem akarja kimondani.

— Ezért nincs nekem anyám.

Ö Gáborra néz, aki falfehér arccal hallgatja ezt az áldatlan vitát, eddig még bele sem szólt, csak hadd ássák elő ezeket a véres és borzasztó törmelékeket.

Összeszedi miniden erejét:

— Tudod mit, velünk is 'maradhatott volna, és gondoskodik rólunk. Ha ilyen anya szült, még a bíróság is neki ítélt volna. De ő 'kilépett. Befejezte. Nem ez volt a köny- nyebb?

Szinte görcsbe randiül a nővére arca.

— Hogyne. Akárki megpróbálhatja.

Nincs értelme tovább folytatni.

Feláll, ezzel -mintegy jelezvén, a beszélgetést ő is befejezte. Bizonytalanul újra Gáborra csúszik a -tekintete, aki már ért arcának aprócska jeléből is, komor arccal ő is feláll, akár indulhatnak is.

— Akkor nem jössz el?

— Nem.

Megint hallgatnak.

Csakugyan, -még sem Lacit, sem a kislányt nem kérdezték, de nincs ereje hozzá. Minden felesleges.

— A temetésire sem?

Ugyanaz a konokság.

— Nem.

— Gyászjelentést se küldjünk?

Szomorúan elhúzza a száját:

— A ti dolgotok.

Ezzel csakugyan befejezték, de még mindig ott topognak az ajtó előtt. Nem, alkarja elhinni, -hogy már mehetnek.

Most Gábor szólal meg:

— Szerettem volna -már Lacit látni. Ha már sógorok vagyunk, és mégsem ismerjük egymást.

Kicsit enyhébb lesz a hangja:

— Csak este jön haza.

Akkor ő mégis előhúzza a kis ajándékot, ha már egyszer megvette.

— Ágikának. Szerettem volna már látni. Nagy lehet azóta.

— Az.

Persze a nővére egyáltalán, nem akarja elfogadni, de a végén csiak beleegyezik. Az első mosoly az arcán.

— Nincs messze az óvoda, gyertek el!

De néki — ném is tud ja hogylan — szójára szalad a tiltakozás, — sietnünk kell — s -gyorsan búcsúznak és kimennek az ajtón. A kapuiig kíséri őket.

S ő akkor nem bírja to-vóbb:

— Az én kislányom meg hároméves, Franciska. Egyszer csak meglátod talán.

Mintha áramütés érte volna, szögletes, hirtelen mozdulatok :

— Varjaitok, ihadd küldjék én is valamit néki! — S visz- szarohan a házba, -még az ajtót is nyitva hagyja, ők addig

24