Hevesi Szemle 8. (1980)

1980 / 2. szám - KÖNYVESPOLC - Farkas András: Hegyi Béla és Bodosi György könyveiről

Lőkös István vállalkozása Vitkovics Mihály születésének és halálának közel eső évfordulójához kapcsolódik, munkája szép tisztelgés egy haladó szellemű literátor életműve előtt. A Vitkovics-könyv elősegítheti az író „végső óhajtásának” valóra válását: „Szent haza! míg éltem, neked éltem; holtom után is / Hogy neked élhessek, verseim örökbe adom”. Vitkovics népeket összekötő patriotizmusát művei őrzik. Lőkös István hiánypótló és adósságtörlesztő munkája a jelenkor próbája is. Próbája annak, hogy az egri származású Vitkovics Mihály, akihez a kortárs Berzsenyi írt zengő szavú verses levelet, megkapja-e az őt megillető helyet az irodalmi és a társadalmi köztudatban. A Vitkovics-könyv eszünkbe juttatja a régi magyar literatúrával kapcsolatos egri adósságainkat. Különösen akkor kap jelentős szerepet ez az értékőrző hagyományápolás, ha az egri, Heves megyei értelmiség a vidéki léthelyzetben szellemi tartománnyá akarja tenni lakóhelyét. Ehhez azonban arra volna szükség, hogy a szű- kebb pátria értelmisége ne csak társadalmi réteget jelentsen, hanem a magatartásnak, gondolkodásnak és a szellemi cselekvésnek olyan minőségét is, amely képes az egri, HeHEGYI BÉLA:

A dialógus sodrában

BODOSI GYÖRGY:

Vő lg/vallatás

Hegyi Béla interjúkötete korábban, 1978 végén jelent meg. Már akkor elgondolkodtam azon, hogy írni kellene róla, mert az a pont, amit ez a kötet a mai magyar szellemi életben, odébb megyek, a mai magyar társadalomban érint, korprobléma, súlyos is, igaz is, olykor lelkiismeretet szaggató is, hiszen a világ szemléletéről, s még közelebbről arról van szó, hogyan látják a mai magyar szellemi élet állócsillagai — akik ma is hatnak, bár nemrég haltak meg vagy ma is élnek — azt a világot, amelyben az egyes ember a maga életét leélni kényszerül. Az interjú a megkérdezett személyek szellemiségét, ismert vagy félig árnyékban tartott arculatát mutatja meg, a lelkiismeretét is, ahogyan a művészi, bölcseleti, gondolkodói teremtést kötelezővé teszi számunkra. A kötet hangvétele nagyon érett és nagyon képzett, a szellemi vívásra mindenképpen edzett szerzőt mutat be Hegyi Béla személyében, aki egyébként a Vigíliánál dolgozik, és mint ilyen, előmunkása — ezzel a kötetével is — a hívők és nem hívők közötti párbeszédnek.

Huszonegy szellemi profilt mutat be Hegyi Béla. A beszélgetések nem egy szuszra készültek el. Vannak a megkérdezettek között néhányan, akik többször nekiindultak annak az együttes munkának, amire a riporter, az esszéíró, a lelkiismeretével hadba menő, véleményét és álláspontját sohasem palástoló interjúkészítő hívta őket. Ez a hívás alkalmasint kihívás is. Hol közvetlenül, hol közvetetten, de mindig valahogyan állásfoglalást kér az írótól, a művésztől. Ha volt, ha netán lenne istenélménye, ha hisz a halhatatlan lélekben, miért teszi? Vagy miért nem teszi?

Az első olvasásra azért nem kívánkoztam ajánlósorokat írni ehhez a kötethez, még egy vidéki folyóirat hasábjain sem, mert azt hinnék netán, hogy egy katolikus oldalról elindult kezdeményezésnek kívánnék propagandát csinálni, holott már akkor is, az első olvasás után is, a kötet gondolatgazdagsága, a kérdések és az azokra adott válaszok szellemi pengepattogása volt az elsődleges és máig is frissen maradó élményem.

Akkor — első felderítésem idején is — megállapíthattam, hogy nem véletlenül kezdődik a kötet a Veres Péterrel készített beszélgetéssel. Az időbeli sorrend, hisz itt ő a legöregebbik, halott szerző, feltétlen ezt írja elő. De van egy fontos élménye ennek az írásnak, mármint az az élmény, amit ez a Veres Péter és Hegyi Béla által folytatott beszélgetés belőlem kiváltott. Az tudniillik, hogy ez az ember, bocsánat, ez az író, még akkor is erkölcsi kategóriákban gondolkozott, amikor az erkölcs a mondandó oldaláról nézve szóba sem jöhetett. Mindig azt kutatta, miért írtak és gondolkoztak úgy, akiket olvasott és hallgatott, miért úgy vallottak, ahogyan azt tették, és hogy a vallomásnak milyen szándék diktálta azt a külső köpenyét, amely a szavakból állt össze. Aztán észrevettem, hogy az ő utánagondolásai erkölcsi parancsokat adnak az olvasónak: „Olvasni és gondolkozni. Tagadni minden olyan gondolatot, viselkedést, magatartást,

vés megyei tájhaza haladó eszmei, történelmi, irodalmi örökségének birtokbavételére és a korigénynek megfelelő megújítására. Ennek lehetőségét bizonyítja Lőkös Istvánnak az egyre szebb műveket termő irodalomtörténeti és kritikusi munkássága. Tevékenységének eredményei igazolják, hogy szakmaszeretet, sorssá való tájékozódó és tájékoztató szenvedély, magatartást és gondolkodást megszabó hivatástudat nélkül felsőfokon sem oktatni, sem irodalomtörténetet művelni nem lehet. Emberi szelídséggel az évek létráján emelkedik szellemi magaslatra, közben az is kiderül, hogy milyen nagyok tartalékai, milyen hatalmasak felvállalt ügyei. Öt nem fenyegeti a veszély, hogy a szellemi ember lustaságának büntetése nemcsak saját lemaradása, kudarca, hanem a mások sikere is. Nem rangokra, nem a sok és sokféle törekvés érdekeire, hanem a múló időben maradandó értékekre figyel. Tanárként és kutatóként közhasznú és nemes szolgálatot végez. írásban és előszóban olyat képes adni, amit a tanítványok emlékezete megőriz, de a szívük sem feledhet.

(Szépirodalmi, 1980J

Cs. Varga István

életérzést, ami romlásba visz.” Ez a szabály annyira, úgy tömör, hogy szinte meghökkent, amikor másodszor és harmadszor is utánaolvasok. Biblikus hangvétel az övé, a le- szűrtségnek, a megállapodottságnak azzal az idő feletti nyugalmával, amelyről olyan élvezetesen tudott beszélni írásaiban. Ilyeneket is mond: „Én hiszek abban, hogy minden, ami történelmileg kialakult, tehát a vallásokban, a vallások erkölcsi diszciplínáiban létrejött, azokra igenis szükség volt. Az, ami ma van, azért van, mert lennie kellett.”

Lukács György nyilatkozata nem újította meg a róla alkotott képemet, de közvetlenebbé tette őt számomra, mert nem a nehézkes filozófiai nyelven szólt hozzám, hanem a beszélgetések — bár szabatos, de — oldottabb idiómájával. És a kötetbe zárt egyik gondolata épp ma aktuális, megkérdőjelezetten. Azt mondja ugyanis Lukács a marxizmus és kereszténység párhuzamára vagy szimbiózisára gondolva: „Amiben nem hiszek, az az, hogy napjainkban élne egy Thomas Münzer vagy egy Savonarola.” Ha Európában nem is, de ez a Khomeini Qumban vagy Teheránban, mintha olyasvalaki lenne.

Innen, ettől a gondolattól sokáig nem tudtam elszakadni, ezért újra végigolvastam Lukács több passzusát e kötetben és rádöbbentem, hogy a filozófia lelke és a filozófia valahogy más, mint a filozófus. Valahol a bölcselet és a bölcselet bizonyítása elszakad attól a köldökzsinórtól, amely a bölcs emberrel összeköti. Ha a filozófust vizsgálom, mint ahogyan azt a kötet is teszi, akkor nekem az a fontos, hogy ő, az egyén és egyéniség, a jellem és az a figyelő, aki a világot látja, megéli, és irányítani vagy jobb esetben magatartásra akarja nevelni, mindenekelőtt a gondolkodásra, elsőrendűen fontos személy, akit nem másolni kell. Sokkal inkább eltanulni tőle azt, amit Veres Péter ajánl, a gondolkodást. És itt ez a két ember, két sajátos egyéniség, összetalálkoznak bennem, ahogy szavaikat végiggondolom és igyekszem azokat végigélni.

Ha már a pengénél és a vívásnál, mint hasonlatnál tartunk, szép csörtéket hozott a Huszár Tiborral való kérdezz —felelek játék is. Finoman, célirányosan fogalmazott emberi gondok, amik magatartást valósítanak meg, arra vártak itt, hogy a tudós lelkiismerete szerint kapjanak vigasztalást. Ezek a gondok sohasem a test, a részlet oldaláról, hanem az egész ember mélységéből indulnak el, azt kutatják, hogyan lehet a mai küzdő és célját kereső ember számára, az élet nagy kérdéseiben való eligazodást biztosítani. Mert arra senki nem akar gondolni, hogy az axiómák meg- dönthetetlenségét és bizonyosságát kínosan precíz és mértékadó kifejezéssel, örök érvénnyel egy ilyen beszélgetésben rakja egymás mellé. Gondolat gondolatot követ itt, annak megízlel'tetésére, hogy egy kérdés, ha az úgy van csiszolva, mint egy kristály, ezerfelé veti fényét és újabb összefüggéseket tár fel.

Látszólag könnyebb dolga akadt a kérdezőnek a művészekkel, akik a maguk érzelmi és művészi alkotómunkájukkal akarnak és tudnak igazán válaszolni a kor által felvetett kíváncsiságra. Mert az eszközök és a jelek, amiket a lélek és a szellem a szépség felépítéséhez használ, egyben azt is jelentik vagy jelenthetik, hogy a szépség által felmutatott igazság még meggyőzőbb, még rokonszenvesebb lehet, mint az, amit az ésszel igyekszünk befogni. Borsos Miklós, Ferencsik János, Berky Viola, Déry Tibor, Illyés Gyula, Szántó Piroska, Vas István, Pilinszky János, Németh

62