Hevesi Szemle 7. (1979)

1979 / 1. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Bakos József: Lírai nyelvjárástan (II.)

Porzsold kebelem” (Versek egy várkapitány hagyatékából). Sütő András az Ómagyar Mária-siralom nyelvi ízeit is érzi egy-egy valódi tájszó hangalakjának hallatán. Olyan hangalakú tájnyelvi formákra gondol elsősorban, amelyek ugyancsak Jékely Zoltán költeményének két versrészletében is nyelvi szerephez jutnak: „Vadszagú kebled arany parazsát / arcom előtt, jaj, ne harizsáld” (Lidérc-űző) — „Égett a máglya, / a kopogó gazt egy cigánygyerek vas villával vígan harizsálta” (Ilze emléke). Az erdélyi harizsál tájnyelvi igealak ebbe a szinonimasorba illeszthető bele: hárogat, hadar gat, kotor gat, piszkálgat stb.

11. Hogy egy-egy tájnyelvi szóalak milyen belső indíték alapján jut versbeli szerephez, arról Illyés Gyula így vall: „Már csak ha az indulat elkap, / futnak számra az elfeledt tájszavak, / mint rejtező hadnak előőrsei” (Ki szól?). Természetesen ő is elsősorban a dunántúli, illetőleg a Sió a Kapós, a Sárvíz melléki valódi tájszavakat illeszti bele verseinek nyelvi szövetébe. Hogy egy- egy tájnyelvi forma mennyire elhatároló szerepet kaphat. arra az a versrészlet idézhető meg tanúul, amelyben a zalai, a somogyi közösség szódé szava még azt a feladatot is vállalja, hogy az olvasó figyelmét jobban felhívja a mondanivalóra, s szinte kényszerítse arra, járjon utána, milyen rokonértelmű szósorba illeszthető bele: ..Két fényszóró hív ki az aranysárga / színpad-teraszra. Szemem hunyorog. / De a szív? Nyílna! Mind szodébb- ra, hogy / még, még, s még melegebben!” (Reggel, október. napsütés).

Ennek a valódi tájszónak egész szócsaládja alakult ki a Dunántúlon: szódéi, szodélkodik; szodéság, szodés- kodik; szodéz, szodézás stb. Köznyelvi megfelelői ebbe a rokon értelmű szósorba rendeződnek: mohó, mohón evő, falánk, evésben, ivásban telhetetlen; mohóskodik; mohóság, telhetetlenség stb. Vikár Béla e táj népdalainak, népköltészeti emlékeinek gyűjtője és kiadója A hízó disznó című ironikus hangvételű versezetében ugyancsak szerephez juttatja e tájnyelvi szóalakot: „Míg élsz, mi érdemed van, nagy szódé? / Egy érdemed lesz, a halálodé”.

Egyugyanazon tájnak szülöttei vidékük, falujuk valódi tájnyelvi megnevezését úgy illesztik bele verseiknek mondataiba, hogy az olvasó nem érzi idegen elemnek a tájnyelvi szóalakot. A dunántúli nyelvjárásokhoz köthető rag is így kap versbeli kulcsszerepet Simon István és Jankovich Ferenc egy-egy versében: „Hangból ének lenni / nem tud így a dal, / ám sorsát se jegyzi / le a tintahal, / fényét hulló csillag / sosem őrzi meg. / Mi hallja? Füstös rag, zsúp meg üvegek” (Simon: A múlt énekel). — „A lant.. . / porosodva, padlásán, a rag / sötét zugán ül” (Jankovich: A költő és a lant). A házak tetőszerkezeteit megnevező tájszói értékű szakkifejezések között leggyakrabban ezek a formák szerepelnek: olló, szelemen, rag. A rag nevezi meg a háztető-szerkezetbe beépített faragatlan fenyőrudat. A rag alja kifejezés tehát azt jelenti, hogy a tető alja és a padlás színe képezte szögletben. így már érthető, milyen fogalmi tartalommal és használati értékkel szerepelt ez a valódi tájszó az idézett versrészletekben.

12. A valódi tájszavak, illetőleg a jelentésbeli és hangalaki tájnyelvi formák stíluseszközként igen alkalmasak a környezetfestésre, a hangulatteremtésre, s ugyanakkor az egyértelmű, a pontos információnyújtásra. Ezt a sajátos szerepkört vállalják a tájnyelvi szóalakok az alábbi versrészletekben: „Harapni kellene újra / a nap mézét feszítő / hatalmas baracot” (Fodor András: Pusztaberény).

Sokszor költőink filológiai pontossággal jelzik is,

hogy honnan és milyen belső indíttatásból választanak tájnyelvi szóalakot. Két jellemző példát idézünk bizonyításul: „Ennyit megtesz a fa, ha terméseire gondol. / Ügy hívják mifelénk, hogy gesztenyefondor” (Simon István: Gesztenyefondor). Valóban, a Dunántúlon, a zalai vidékeken a gesztenyének külső tüskés burkát a fondor tájszóval nevezik meg. Ennek a tájnyelvi szóalaknak továbbképzett alakja jut nyelvi szerephez a költő e finoman megformált versmondatrészletében: „Fondorosan suhogó szelíd gesztenyefám.”

Pál József Présházban című költeményében a dunántúli, közelebbről a somogyi tájak puruttya valódi tájszava jut szerephez. Ezzel a szóalakkal kapcsolatban olyan gondolatsor is megfogalmazódik a versben, amely- lyel a költő e tájszó versbeli életútjáról is jól használható információt nyújt át olvasóinak: „Majd Gáspár szólt, s forró szava / folyt, mint gyertyánkról a vTasz: / Ej, hát igyunk, az istenit, / ki nem iszik, puruttya az.. . / Puruttya, puruttya, az ám! — / Puruttya, — s meglökött a szó. — / tánc, bor és üres poharak — / s végül fellebbent a homálya: / megvan! a Parasztdal! az! az! / Csokonai Vitéz Mihály”. Ügy igaz, hogy Csokonai dunántúli, somogyi útjain figyelhetett fel erre a valódi tájnyelvi megnevezésre. A tájszó két versbeli használata közötti időbeli távolságot is átívelte művészi módon a költő. Az igényes versolvasók számára az ilyen jellegű versbeli filologizálás is sajátos versélményt jelent.

Csanádi Imre Arcát cserélő című versében külön kifejező, poétikai funkciót teljesít egy nagyon ritka tájszónak vers beli értelmezése: „A fényen átcsillan a dér / gyönge nesszel pörög a levél; / a lomb ritkul, satnya ligetek: / megcseréli arcát a világ: Uccaseprő — körmére huhog, / táncolnak az újságárusok. / Villamosok üvegeire / pálmás dermed. Észak erdeje”. A magyar nyelvjárásokat kutató szakemberek számára is értékes a versben található információ. A pálmás szóalak ugyanis nem a tenyér, pálmafa, datolya fogalmi értékeket megnevező latin szó, hanem egy tájnyelvi megnevezés továbbképzett alakja. A Dunántúlon ugyanis a pálma, a pálmafa tájnyelvi szóalakkal a nyárfát, a rezgőnyárfát (populus tremula), illetőleg a topolyafát, a jegenyefát nevezik meg. Erre utal áttételesen a költő is versének ebben a szövegrészletében: „pálmás dermed; észak erdeje”.

13. Hogy a valódi tájnyelvi igealakok is igen értékes stíluselemek a versek nyelvi formálásában, arról csak néhány típuspéldát idézünk meg és értelmezünk. A palóc nyelvjárás jellegzetes tájszava a mozog, nyugtalanul fészkelődik, nyughatatlankodik jelentésváltozatokat megnevező rezseg ige mind hangzásával, mind jelentéstartalmával jól teljesíti versbeli szerepét ebben a szöveg- összefügésben: „Szálldos, miriád korom rezseg. / Lus- tábbja hull” (Utassy József: őszelő). Íróink, költőink napjainkban egyre gyakrabban élnek a kalamol tájszóval is. Hogy milyen jelentéstartalommal és használati értékkel, erről ez a versrészlet példálózik: „Kalamolt a sok tokmány, / kinek pléből, kinek tehénszarvból. / Benne langyult víz, / s madzagon lógott mindünk derekán” (Sebestyén Lajos: Egyszer volt). A kalamol tájszói igealak népünk nyelvhasználatában fogalmi értékével ebbe a szinonimasorba illeszthető bele: zörög, csörög, zajt csap; motorász, kaparász, szöszmötöl stb.

Jelentkezik a versek nyelvi szövetében olyan tájnyelvi igealak is, amely a köznyelvben és az irodalmi nyelvben ritkán, vagy sohasem jutott eddig nyelvi szerephez. A dobrokol igéről van szó. Ezt a jellegzetesen tájnyelvi igét eddigelé csak a székely nép ajkáról feljegyzett népmesékben olvashattuk (Vö. Benedek Elek, Szé56