Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Törőcsik Miklós: Híd, indulóknak
indulóknak Híd, A falun átcsordogáló erecske partjait két híd köti össze. Az egyik, ahol a szekerek, kocsik átmehetnek, bármilyen rakománnyal, a másik, a kicsi, keskeny, gyalogosoknak való. Ez a hidacska régibb: korlátja rozzant, pallói korhadoznak, hiányzik belőle egy-egy darab, ahol a gyerekek hasrafekve nézik a sekély vizet. Még üres taligával is ritkán jönnek erre a falusiak, megrakodva pedig mindig a másik, a hosszabb utat választják. Ilyenkor különben sincs forgalom. Nyár közepén, napsütéses délelőttön mindenki, kicsik-nagyok az aratással vannak elfoglalva. Hajnaltájt, mikor indulnak a határba, napnyugta után fáradtan hazatérve szinte az egész falu átkel a hídon, megrecsegtetve a korhadó pallókat, s észrevétlenül még fényesebbre, feketébbre koptatják a karfát. Furcsa látvány hát, ha egy ilyen délelőttön valaki álldogál a hídon, nagyon furcsa látvány egy tétlenkedő parasztlegény. A két könyökét a korlátra támasztja, állát a tenyerébe, ujjai hegyével az arcát nyomkodja. Mereven bámulja a hőségtől apadt vizet, vagy a másik, távoli hidat. Ott sincs nagyobb forgalom; majd egy hónap múlva, a hordás idején. Akkor majd beköltöztetik a határból a gabonakévéket, a kereszteket, akkor majd jönnek-mennek a megrakott kocsik, szekerek, a farkukkal, fejükkel csapkodó lovak, a cammogó ökrök. Nem látja a parasztlegényt senki, nem törli le a legény a szeméből kibuggyant két könnycseppet, azok végiggördülnek az arcán. Indulnia kellene, nehezen szánja rá magát az indulásra. Tudja, ha lelép a hídról, nincs visszaút, akkor menni kell, ki tudja, lesz-e valaha hazatérése. Nem veszi észre, hogy a másik hídon egy kocsi zörög át, két csikó ficánkol előtte, nemrég foghatták munkára őket. A kocsin lajt, ivóvizet visznek az aratóknak. A kocsis füttyög, a mellette ülő vizeslány kiáltozik: — András! András! —, a kishídon álló legény nem veszi észre. Azok nem állnak meg, sietni kell, dél lesz, mire kiérnek; majd követelik a friss vizet. Szemükben, gondolatukban elviszik a magányosan álldogáló képét, emlékeznek rá. Egy hónapja lehet, hogy Andrást egy rozoga autó hazahozta. Nagyon megnézték az autót, ritkán jár ilyesmi erre, de megnézték a sántikáló katonát, a csillagos sapkásat is. Akkor hamar elterjedt a hír: a csehek lőtték meg, de emlegettek valami új népséget, hogy a burzsujok. Ezekről azonban többet alig hallottak. András volt a fontosabb: a városból jött, sebéből lábadozni, itthon megerősödni. De most menni kell neki. A kocsi ülésén a lány unja már a lassúságot, leugrik hát, az aratók felé iramodik. Lihegve érkezik oda, de messziről kiabálja: — Eszter!... Eszter!... A kaszások nem hagyják abba ütemes, egyhangú, kiszámított mozdulataikat, nem törődnek egy csitri vi- songásával. A lányok sem állhatnak meg, szedni kell a markot, mert utoléri a következő kaszás, az meg milyen szégyen! Derekuk megszokta már a hajlongást, karjuk a szalma durvaságát, az aszott szúrását. Egyikük válik csak ki a sorból, a szólított, s hallgatja az odaérkező hebegését. — A kishídon... nem vett észre minket... András... Eszter barna arca egy árnyalattal sötétebb lesz: elpirul, szemében ijedelem csillog. Szó nélkül fordul, a félbehagyott rendre, a némán figyelő kaszásra tekint, aki nem tud haladni az ottmaradt, levágott, felszedetten gabonától. — Állj be helyettem — könyörgés van a hangjában. Alig várja meg a beleegyező intést: — Persze —, már rohan a falu felé. Tudja, merre menjen, hogyan rövidítheti meg az útját, hol találkozhat szembe Andrással, ha véglegesen elhagyta a falut. Arca már sötétbarna, szíve hangosan kalapál, melle hullámzik a vad lihegéstől. Néha lassít, siető léptekre váltja futását, de a lába ilyenkor mintha elnehezülne, görcsös fájdalmat érez benne, hát súlyos hajfonatát hátralendítve, tenyerével halántékát, az ott incselkedő néhány hajpihét lesimítva újra neki ered. Ahogy közeledik a faluhoz, a hídhoz, jobban-jobban keseredik a torka, szíve, vésődik tudatába riadalmának igazi oka. — András el akar menni. — így mondja magában, mintha még volna remény, mintha rá tudná beszélni: maradjon. Mintha a legényen múlna a döntés. Pedig tudja, Andrásnak el kell mennie... el fogja hagyni őt ... őket... a faluját. Messziről meglátja a hídon ácsorgót, egy pillanatra megtorpan, de erőt véve tétovázásán, fáradtságán, újra nekilendül, oldalában a hasító fájdalommal. Csak a víz közelében áll meg, lenn az ártéren, a ritkáson nőtt bokrok között. Percek múlnak el, amíg a legény észreveszi. Indulna éppen, miikor valami bizonytalan érzése támad: mintha valaki figyelné. Amint körbepillant, tekintete megakad a lányon. Nem tudja levenni róla a szemét, ahogy ott áll Eszter, mint az álom. Félig takarják a bokrok, róklije pirossága látszik, meg hajfonata, lassan csillapodó ziháló melle, a zöldellő levelek közül. — Eszter — kiáltani akar a legény, de csak az agyán suhan át a név. Felkapja a lába mellől a kis batyut, a legszükségesebb holmijai vannak benne. Bizonytalanul indul, képtelen fékezni magát, vad vágtába csap át, amint a híd töltéséről leér. Hiába igyekszik karja csapkodásával, oldalazó futással, hatalmas ugrásokkal csökkenteni az iramot. Szinte odazuhan a lány elé. — Eszter! Eszter, te eljöttél? — még a lendület ereje van a testében, ahogy magához öleli a lányt, aki nem mozdul, csupán két karját emeli védőn a melle elé. Nem tiltakozik, nem ellenkezik, legénye vállára borulva adja át magát a féktelen lányos, kamaszos zokogásnak. Félrefordított arcán az aratás porába vájják medrüket lefolyó könnyei. Mikor sírása lassan megcsendesül, eltolja magától kissé a legényt, kabátja ujjával letörli a maszatossá sírt arcot. — Ne sírj Eszter, nem kell sírnod. — András, hát elmész, biztos, hogy elmész? ... el kell menned? — Eszter még most sem hiszi el igazán. Megkönnyebbült az önfeledt sírástól, újra reménykedik. András nem felel, nyeli az összegyűlt nyálát, lassan fordítja arcát kelet felé, hallgatják a távoli mennydörgést: a Tiszánál harcok folynak. — Holnap vagy holnapután ide érnek. A lány csak most döbben rá igazán a veszélyre, most tűnik fel a változás. Andráson nincs rajta az egyenruha, a csillagos sapka. Parasztlegény már újra, mint akik ott kinn a határban a kaszát húzzák. — Ha itt érnének a romának... — nem mondja toll
