Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Kocogh Ákos: Művészek krónikása
a falról? Mindegy, attól kezdve ismertem a nagy művészt, és megszerettem a hazámbeli és hozzám közel álló embert. Ezektől indíttatva mondtam el mindent a megnyitón, amit elmondtam. És azután volt néhány olyan baráti együttlétünk Vásárhelyen is, Gyulán is, ami soha nem halványul el, s ami az élet ritka ajándékai közé tartozik. Már beteg volt, s már nem alkotott, hanem harcolt az élettel és az életért. Mint a sebesült katonát nem sebesült társa, úgy igyekeztem megtámasztani. Amit ő hol elfogadott, hol halálraszánt gőggel taszított el. A búcsú zűrzavaros és fájdalmas volt. Utoljára 1966. nyarán voltunk együtt Gyulán, s egy viaskodó együttlét után úgy váltunk el a varázslatos nyári éjszakában, hogy ő nem akart elválni: éreztem, nem tőlem, hanem attól a világtól, amelyet már-már birtokába vett. Művészek krónikása A mai olvasónak, képek, szobrok, művészi értékű tárgyak látójának igénye az, hogy emberközelbe kerüljön az alkotóval. Már a múlt században közölték az író rézbe metszett arcképét könyve elején, a század fordulóján egész alakját pózba merevedve, de ma többet kívánunk. Nem azt, amit gúnyosan úgy mondanak: a művészt papucsban. Emlékszem professzoromra, amikor fellapozva a harmincas évek végén megjelenő Hidrát, elképedve szólalt meg: „Hózentráger”! Neves írónk ült ott, nadrágtartóban. Valóban szokatlan látvány volt: komoly és bölcs írónk ebben a hétköznapi öltözékben. Aztán Gách Marianne riportjai szoktattak mestereink közelébe, ma Bertha Bulcsú, Galsay Pongrác, Frank János, Varga Lajos Márton jeles beszélgetései vezetnek el alkotóink műhelytitkain túl személyes világukba. Tüskés Tibor e műfajban újabb képlet. Művészek krónikása! Remekbe készült Pécsről írt könyve után, melyet Martyn Ferenc rajzai tettek életessé, most festők, grafikusok, textiltervezők, írók, művésztelepek kapui tárulnak ki előttünk írói rangú beszélgetésekben. Tüskés nem először győz meg arról, hogy kitűnő láttató és beszéltető. A Pannónia Változatok-ban (1977) közölt, s természetesen régebbről való találkozásai Veres Péterrel, Kassákkal, Németh Lászlóval, Fülep Lajossal a szellemidézés igen fontos, értékes dokumentumai. Ebben a könyvében Martyn Ferenc, Simon Béla, Bizse János, Soltra Elemér, Zs. Kovács Diána, Németh János, — hadd ne is soroljam a többieket — a vendéglátói. Korunk műfaja ez: a beszélgetés. Beszélget az államfő az államfővel, beszélget a tanár a diákkal, beszélget az író a másik íróval. Régebben elmondták találkozásukat, s beszőtte egyik a másiknak néhány mondatát. Most a kérdező marad háttérben, s elénk lép a kérdezett. Salvador Dali-ról, erről a furcsaságairól híres festőről láttam egy fényképet, ahol meztelenül ül, pásztorbottal a kezében az újságíró előtt: „ön lemeztelenítve akart engem megírni, nos, itt vágyóik!” — mondta. Átvitt értelemben: az ilyen beszélgetések alkalmával az őszinteség, az alkotás, az emberi értékek, a hétköznapok meztelenségében vonulnak fel mestereink. A múltban azt írták könyvek címlapjára: bevezetés a művészetbe, bevezetés a filozófiába, bevezetés a lélektanba. Ma nem tudnék jobb bevezetőt ajánlani, mint ezeket a beszélgetéseket. Azt is írják gyakran, hogy: segédkönyvek. S még: műhelytitkok, műhelyekben, vagy éppen Tüskés Tiborral: Műteremben. A két háború köCsak bölcs és mindent tudó édesanyja enyhítette ennek az elválásnak a feszültségét. És a vaksors úgy intézte, hogy temetésén nem tudtam ottlenni, mert későn talált meg az értesítés. De ugyanazon ég alatt voltam azon a téli napon, nem is olyan messze Gyulától, de csak később tudtam meg, hogy ő akkor vált meg az élettől. A „Bivalyok a holddal” ott van a munkahelyemen, és egy parasztmadonnája már családtag lett a házunkban. Így él nekem ő külön, bár a búcsúzás megtörtént köztünk olyan keservesen, ahogy tulajdonképpen egész pályája haladt. Amikor megértve és elismerve az alkotás minden titkainak a birtokában volt, akkor szegte alkotóélete végét a kór. De művei így maradandóak: korunk, életünk részei, s őt is, korunkat is messze túlErdei Ferenc zött is volt egy „Magyar Műhely” nevű csoportosulás, s Pécsett a „Műhely” című folyóirat. A mai olvasó, művészetszerető azonban az alkotó folyamatra is kíváncsi, s nem csupán emberközelbe akar kerülni a művésszel, de ismerkedni kíván anyaggal, technikákkal, technológiákkal, művészi módszerekkel. Az alkotás benső, szellemi és anyagi hitelét keresi. S lehet, hogy azt a szerénységet, alázatot is, mely az alkotásba és az alkotóra hívja fel a figyelmet, nem az értékelő ilyen-olyan felkészültségére. Kritikusak, művészeti írók és művészettörténészek véleménye annyira eltérő, rövid idő alatt változó, ellentmondó, hogy, sajnos, ezt ki kell mondanunk: gyakran hitelét vesztett. Nyelvük elvont, érthetetlen zsargon a kevésbé tájékozott olvasó számára, már pedig a feladatunk nem az, hogy egymásnak írjunk, hanem minél szélesebb körben tolmácsoljuk a művészetek egyébként sem mindég könnyen megközelíthető és ugyancsak változó világát. Nem véletlen, hogy jeles művészeti íróink között igen sok a magyar szakos tanár, író, s ez nem csak érthető és világos fogalmazást követel tőlük, de elfogulatlanabb, előítéletek, beskatulyázó doktrínák nélküli közeledést is a vizuális művészetekhez. A jövő művészettörténésze nem elmélkedésekből, elméletekből fogja rekonstruálni korunkat, hanem ezekből a művészi vallomásokból, kérdésekből — a műveket követőn. Ezért igen fontos kiadványok például az Arcok és Vallomások, a Szemtől Szemben népszerű sorozata, s ezért illeti a „Jelenkor”-t is tisztelet, hogy vállalkozott Tüskés Tibor könyve kiadására. A kor tömör, megbízható arcképeket, életrajzokat kívánt, nem több kötetes, vitatható és múlandó monográfiáikat. Ami természetesen nem zárja ki az olyan, talán szubjektív portrékat, mint, mondjuk Németh László Berzsenyiről vagy Puskinról írt tanulmánya. Tüskés Tibor könyve igaz, nem szépítő, s nem mellébeszélő segédkönyv. Bevezető életművekbe, műhelyekbe, messze túlmutatva Pécsen, Baranyán, egyetemes értékekbe, életek mélyébe világítva. Lehet, hogy nem olyan „veséző”, mint Bertha Bulcsú, lehet, hogy nem olyan „frappáns”, mint Galsay, s nem olyan „tartózkodó”, mint Frank János, s kevésbé közvetlen, mint D. Fehér Zsuzsa. Nem „hózentrágeres” portrék ezek, nem fecsegések, de kertelés nélküli vallomások, jól feltett kérdések. Gazdagodtunk velük. Koczogh Ákos 7
