Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Moldvay Győző: Mit ér a festő, ha magyar
IRODALOM MŰVÉSZET Szemle — képzőművészet Mit ér a festő, ha magyar* Oly korban élünk, amely szélsőséges hatásokkal tör az emberre. A fegyverzajon, a természet gyakori boly- dulásán kívül a civilizációs eredmények, a legújabb technikai vívmányok sem hatnak egyértelműen személyiségünkre, sorsunk alakulására.. Ami hasznos ma, holnap talán a visszájára fordul. Amiért az imént lelkesedtünk, szívesen tagadnánk meg kevéssel később. Ebben az elbizonytalanodásban szigetet, szilárd pontot keres a lélek. S az automatizálás felgyorsult éveiben tudata, idegrendszere mélyén tűnt századok formakincséért, jelrendszeréért nyúl vissza a művész, hogy — íme! — az avantgárdot a naturalizmus, a szecesszió váltsa föl, vagy mindinkább kísértsen a reneszánsz érzelemgazdasága, áradó életöröme. Ez a tendencia általában összhangban van a közösségi igénnyel, s bizonyos műfajokat parancsol elő a félmúltból. Kultusza támadt ismét a tájképnek, amely a legjobb elődök életművében szinte meghatározó volt. Gondoljunk a barbizoniakra, gondoljunk Paál László, Mészöly Géza, Munkácsy munkásságára, majd az ugyancsak iskolateremtő alföldiekre, akiknek vásznain a természeti környezet már a századelő társadalmi problémáinak is kifejezőjévé válik. S gondoljunk a kortársak legjobbjai- ra, amint szűkebb hazájuk jelenét képpé írják a megőrzés tiszta szándékával. Művészpolitilkai szempontból nem helyes tehát figyelmen kívül hagyni az efféle érdeklődést. így született a Magyar tájak, amelyet biennálészerűen immár harmadízben szervezett meg a fegyverbarátságot vállaló Magyar Nemzeti Galéria és a Hatvani Galéria, maga mögött tudván mind a helyi, mind az országos testületek, hivatalok támogatását. Széles a színkép, gazdag a bemutató művészek tábora, miként ez általában jellemzi az országos tárlatokat. A tájfestészeti seregszemle jelentősége, tartalma néhány ponton mégis eltér a többitől, éspedig a vállalt koncepció, a sajátos karakter miatt! E téma nem enged túlzó elvonatkoztatást, nem enged blöff öt. A cím pedig földhöz, házhoz való szenvedélyes kötődést feltételez. Szenvedély, kötődés. Döntő fogalmak a kiállítás lényegét illetően. Mert légyen bár a Baliaton-part, az épülő Bélapátfalva, vagy Csepel kéményerdeje a szándékolt kompozíció tárgya, érvényes munkává, hatékony műalkotássá csak érzelmi azonosulás, a témában való teljes emberi föloldódás révén változik. És ma különösen * Elhangzott 1979. március 8-án a Magyar Nemzeti Galériában, a III. országos tájfestészeti biennálé megnyitó ünnepségén. fontosak a vallomásos művek, ma különösen fontosak a patriotizmust vallásosan hirdető festők, grafikusok. Nem kevesebbről van szó ugyanis, mint hogy a líra, a dráma, a zene népi-nemzeti elkötelezettségű művelőinek sora az ecset, a hidegtű mestereivel egészüljön ki, megkísérelvén helyrehozni mulasztásainkat. Főként a fiatalság, a jövendő társadalma szempontjából van jelentősége a közös gond iránti érzület kivetítésének, ami önmagában talán részeredmény, a társművészetek áramkörébe kapcsolva azonban hatékony impulzust adhat nevelésügyünknek, a szocialista emberformálás szellemének, az igaz hazafiság szolgálatának. Ezt kimondva, ide kívánkozik annak a követelő megállapítása is, hogy a művészi elkötelezettség, a sorsközösség eszméjének vállalása nem tűr megtorpanást sem a mondandó kiválasztásában, sem a tájkép műfajának igényes újrafogalmazásában. És érezni, tapasztalni festőink legjavánál a közéleti érzékenységet, valamint a friss, a korszerű kifejezési forma keresésére irányuló törekvést. Ezért sajnálatos, hogy ígéretes életmű-periódusok ellenére a társadalmi valósághoz leginkább kötődő, a realizmus formakincsét, szimbólumrendszerét továbbfejlesztő művészek kényszerülnek mostanság defenzívába. Teszik ezt, bár sem művészi hitel, sem társadalmi érdekeltség vagy szakmai tökély tekintetében nincs valós előnye, nincs potenciális ereje a párizsi gyorsról többszörösen lekésett hazai avantgárdnak. Persze az értékegyensúly fölbillenésében ludas a műkritika! Vagy nem summázok így. A kétségtelen demarkációs vonal, ha úgy tetszik frontvonal, kialakulásában inkább az játszik szerepet, hogy kritikánk egyoldalú, s az országos vagy vidéki lapok, folyóiratok jelentős hányada, a rádió és a televízió képzőművészeti adásainak zöme jobbára a hanggal, a hatalmi támasztékkal bíró művészek, partikuláris csoportosulások bérleményévé változott, továbbá erősen főváros-központú lett. Mit értek a kritika egyoldalúságán? Feledi a funkciójában rejlő többrétűséget. Vidéki fölfedező útra például alig vállalkozik, annál inkább az oktató pózában tetszeleg, s a festőt, a grafikust, a szobrászt, akinek ez hivatása, tanult mestersége, meg akarja győzni a maga követelményrendszerének egyedüli valódiságáról. Holott az értő, az érzékenyen tudós művészeti író nem fikciókon töri a fejét, nem teóriákat gyárt, nem ördögi körökbe akarja sorolni művészeink valahányát, hanem segítő barátként a bírálat híd-szerepére fordít döntő figyelmet. Közvetít! Alkotó és befogadó között, az alkotás jóindulatú, de nem kritikátlan fölmutatásával. Nos, 2
