Hevesi Szemle 7. (1979)

1979 / 1. szám - KÖNYVESPOLC

mint ahogyan Hamlet, Falstaff és külön-külön levő jellemek és egyéniségek és őket sem lehet ugyanazon a hangon előadni, megjeleníteni.

Vitatkozik, még halálában is harcolva azért, amit ő igaznak és nemesnek tart. Az egyszerű versmondásról folyó polémiában ő úgy teszi le a garast, hogy a versmondás legyen egyszerű, de ne a köznapi, hevenyészett, odavetett hanyagság gondozatlansága, egyszerűsége legyen a szint, hanem olyan magasság, ahol és amikor a lélek a megfeszített fegyelem odaadásával, ebben a „lelkik és szellemi konturnusban” jeleníti meg azt az embert, azt a költőt, akinek a bőrébe akar belebújni. Ez az előadó sorsa és kötelessége.

Azt Latinovits maga sem hitte, hogy az alkotás és a költő teljes értékűen megidézhető, úgy, ahogyan a költő az adott lelki tartalommal a közösség számára megjelent. De azt a térben és időben is érezni akarta, mi a távolság, mi az elhelyezkedési méret közte, aki megvallani akar és aközött a költő között, akit idézni szeretne. Nem véletlen tehát, hogy a kötet borítóján is egy ábra látható, három nagyobb, s néhány kisebb, egymásba kapaszkodó görbe vonallal — körök és talán ellipszis — és ezeket metszi át pár egyenes, amik szögeket zárnak be, majd irányukkal szétfutnak a szemünk előtt. Betű-jelzés és néhány hangsúlyozott metszési pont izgatja képzeletünket, hogy a lélek dinamikáját ezekkel a

Fazliddin Muhammadijev:

Utazás a másik világba

A művelt magyar olvasóközönség számára már a múlt század 60—70—80-as éveiben ismertté vált a nagy perzsa klasszikus költők, Firdauszi, Omar Khajján, Szádi, Háfiz, Dzsámi neve és költészete. Sőt, Házifért már majd száz esztendővel korábban Csokonai lelkesedett, s alakja ihlette A Háfiz sírhalmára című versét. Szélesebb olvasói rétegekhez természetesen e nagy keleti poéták művei is csak a felszabadulás után jutottak el. A hatvanas években adták ki Firdauszi Sáhnámé-ját (Királyok könyve — 1959), Szádi Gulisztan-ját (Rózsáskert — 1961), Háfiz verseit (Siráz rózsái — 1964).

Kevesen tudták azonban, s viszonylag kevesen tudják ma is, hogy a nagy keleti költők a perzsa és a tádzsik nép közös klasszikusai, mivel a tádzsikok a XVI. századig szoros kapcsolatban álltak a perzsa birodalommal, a tádzsik nyelv pedig az iráni nyelvközösség révén elválaszthatatlanul kötődött a IX—X. században kialakult újperzsa nyelvhez.

A közép-ázsiai népek — s köztük a tádzsikok — kultúrája a legutóbbi emberöltő alatt valósággal újjászületett. Szellemi életük felvirágzása a Szovjetunói kulturális forradalmának egyik legfigyelemreméltóbb fejezete. Az irodalomban végbement változások egyik legfontosabb jelensége a prózai műfajok megjelenése. Az új művészi próza Szadru’d-Din Ajni (1878—1954) regényeivel született meg.

Ajni hatására a regény a tádzsik próza vezető műfaja lett, és ezzel egyidejűleg az új nemzeti irodalmi kifejezési formák laboratóriuma. Míg az idősebb nemzedék képviselői a forradalom és polgárháború, az új élet építése első szakaszának és a Honvédő Háború időszakának ábrázolásában értek el maradandó sikereket, a hatvanas években az irodalomba lépő nemzedék elsősorban a kortársi jelen folyamataira koncentrál, mind ábrázolás-, mind kifejezésmódban a realizmus elmélyítésére törekszik. E nemzedéknek kétségkívül a legtehetségesebb tagja Fazliddin Muhammadijev. Noha Házikó a városszélen című hangjátékváltozatát néhány éve sugározta a Magyar Rádió, egy-egy elbeszélése pedig megjelent „A kakukk-kút” című antológiában (A párviadal), ill. megyei lapok hasábjain (Arzamasz), a magyar olvasókönzöségnek mégis jelen regényével mutatkozik be.

Fazliddin Muhammadijev 1928-ban született Szamarkand- ban. A középiskola elvégzése után újságíróként kezdte pályáját, több lapnál dolgozott, köztük a Horpustak (Sündisznó) című szatirikus folyóiratnál is, melynek előbb munkatársa, majd főszerkesztője volt. Irodalmi igénnyel megírt riportjai és elbeszélései újságokban jelentek meg először. Az újságírói munkában gyökereznek prózájának fontos jellemző vonásai: a mindennapi élet apró, ám bonyolult részletei iránti vonzódás, a sokrétű valóság mély ismerete, a tematikai és kom- pozíciós, szabadság. Első regénye, a Házikó a városszélen (1963) is tulajdonképpen irodalmi riportok — ocserk-ek — sajátos füzére, amelyet Szafojev tanító alakja — akiben könnyen felismerhető az író-újságíró személye — kapcsol össze. Szafojev egyszer szatirikus tárcát jelentet meg az újtávolságokat sejtető ábrákkal hogyan is értelmezné Latinr vits, aki jelesen képzett volt mérnöknek is.

Latinovitshoz, a művészhez és az emberhez egyaránt S' gíti a közelebbjutást ebben a kötetben az a Surányi Ibol5 magvas tanulmányában, aki hosszú időn keresztül a műhely társ figyelmével és elkötelezettségével vállalta a színésszé a pódiummunkát, a versmondás mesterségét, elfogadva azt : törekvést, amely a Latinovits-féle magatartsában, hitben felfogásban érvényesült.

A kötetet versbibliográfiák, műsortükrök és a színészről készült felvételek egészítik ki. A Népművelési Propaganda Iroda jó szolgálatot tett ezzel a kötettel a mai magyar pódiumművészetnek, mert — akár szereti valaki Latonovits Zoltán színészi és pódiumalakításait, akár nem — a magyar versmondás életében újabb hullámverést hozott és ezúttal ennek a hullámverésnek a hatását, ezt az újabb felfogást, ezt az újabb versmondó hitet nem lehet meg nem történtté tenni. Mert a „delejtű-embereket” nem szabad elfelejteni és azokat sem, akik ezekre a „delejtű-emberekre” figyelmeztetnek. Latinovits ezt tette és ennek a nem könnyű munkának értelmes és magával ragadó dokumentuma ez a kötet.

Farkas András

Ságban, erre rendre fölkeresik szomszédai és panaszokkal árasztják el, hogy azokat is írja meg. Mindössze ennyi a „cselekmény”, s ez annál is meglepőbb, mivel még sok tádzsik író számára a cselekményesség, az írói tehetség legfőbb mércéje. Muhammadijev regényében a cselekmény hiányát azonban pótolják a teljes jellemek; az emberek pszichológiájának elmélyült ábrázolása jelentős mértékben kitágítja a realizmus lehetőségeit. Már ebben a korai művében jelentkezik az a sajátosság, amely prózáját megkülönbözteti egy- ívású pályatársaiétól, s amelyben az ifjú nemzedék prózaírói közül is — akiknek munkásságát sokban Muhammadijev prózájának vívmányai határozzák meg — egyedül Timur Zulfikarov a követője. Ez pedig az irónia, amely kontrasztos írásmódjának fő eszköze, önzetlenség és naivitás, nyíltszí- vűség és babonásság, a szándékok nemessége és megvalósításuk ügyetlensége fonódik össze szorosan a regény figuráiban, s az író még a számára legvonzóbb hősökben sem mulasztja el célbavenni azt, ami megmosolyogni való — legyer az akár a figura jellemében, akár gondolkodásában, ak;' gondolatai kifejezésmódjában.

A szatírába átcsapó iróniával árnyalt kontrasztos írásmó a mekkai zarándoklatot elbeszélő Utazás a másvilágra (1966, című művében a legszembetűnőbb. Már az indítás is meghökkentő ellentétre épül: a szovjet muzulmán zarándokok modern turbólégcsavaros óriás gépen indulnak Mekkába, a próféta szülőföldjére. A vallási dogmák és az emberi társadalom jelenlegi színvonala közti ordító ellentét bemutatására Muhammadijev nem alkalmazza a fokozás és a tények felnagyításának művészi eszközét, hanem a megfigyelt jelenséget egész egyszerűen szembeállítja a XX. századi tudomány, technika és civilizáció fejlettségi fokával: Allah legnagyobb adományát, a szent zem-zem »izet villanymotorral hajtott szivattyúk adagolják, az Arafat hegyhez modern autóbuszokon utaznak a megvilágosodásra vágyók, az áldozati bárányok forró napon oszladozó belsőségeit amerikai gyártmányú bulldózerek kotorják a gödrökbe.

A zarándokút aprólékos pontosságú leírása alkalmat ad arra is, hogy a Koránban rögzített életszabályokat összevessük hétköznapi realizálódásukkal. Pillanatok alatt szertefoszlik elképzelésünk az isten elszánt szolgáiról, akik hátukon szerény bugyorral, végtelen utakon vándorolnak a szent földre, amikor a komfortos repülőgép- és szállodai szalonokról olvasunk, ahol kényelmes fotelekben szenderegnek a jövendő hádzsik. A dogma és a valóság kiáltó ellentétét tanúsítják a további összehasonlítások is. A mohamedán vallás lényegében ellenzi a földi szenvedések enyhítését, az „Allah ügyeibe” való bármiféle beavatkozást. A „nagy hadzs” — a mekkai zarándokút — alatt bekövetkezett halál a legnagyobb kegyelem, egyenes út a Paradicsomba. Ám a kegyes zarándokok, akik minden pillanatban a „mindenható” nagyságát magasztalják, egyáltalán nem húzódoznak az orvosi beavatkozástól. Kurban doktornak a legkisebb nehézség nélkül sikerül rábeszélnie „a hit fanatikusát”, az öreg Narimant, hogy járművet használjon ott, ahol a vallás gyalogjárást parancsol.

A szerző azonban a muzulmán törvényeknek nemcsak a külső megsértését mutatja be. Tanulmányozza magának az

78