Hevesi Szemle 7. (1979)

1979 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Csengery Dénes: Jobb lett volna, ha hallgatok (Monodráma)

tek temetőjébe mentem, tudtam, Marthe minden délelőtt arra sétál, szereti a sírok közt nyüzsgő sokadalmat. Letéptem vagy tíz szál rózsát Raguyer püspök apjának fejfája mellől, a csokrot övemhez kötöttem, hogyha elaludnék, el ne lopják és egy padra ültem le, a kiásott és halomba rakott csontok, koponyák halma előtt. Vártam, le-lecsukódó szemmel.

Alkonyatkor arra ébredtem,hogy Sermoise áll előttem.

„Francois mester!” — ordította. — „Most megtaláltam, és megcsapom.” — Ijedtemben ütöttem gyomron, s aztán megálltam, mert nem volt erőm elfutni. Sermoise előre görnyedt, de még mielőtt az arcába rúghattam volna, tőrt rántott, és felém bukva átszúrta az ajkamat. Én elkaptam a csuklóját, s a saját késével a hónaljába szúrtam. Hörögve összeesett, zuhantában elrántotta a lábamat, egymást marcangolva fetrengtünk az övemről leszakadt rózsacsokron. Mire talpra álltam, láttam, hogy a közelben sétálók összeszaladtak, vastag gyűrűben állnak körülöttünk. Megfordultam, az ajkamról ömlő vért nyelve négykézláb átmásztam a térdem alatt recsegve törő koponyák halmán, aztán rohantam, rohantam...

A nagybátyám házában tértem magamhoz. „Gyilkos vagyok!” — ordítottam a homlokomat dörzsölő Lisolette arcába. „Embert, papot öltem!” — „Aludjon az úrfi” — mondta Lisolette.

Azóta űzött farkas vagyok. Egyszer még visszatérhettem Párizsba, mert Sermoise nem halt meg... nem, az a rohadék pap.. . és vallomása alapján királyi kegyelmet kaptam. De Marthe addigra Ythier Marschand-nal állt össze, s amikor Colinnal feltörtük a navarrai kollégium pénztárát, Tabary, aki őrt állt, míg mi odabenn dolgoztunk, fecsegett ennek a Marschand-nak. Tőle aztán Marthe is mindent megtudott, és hiába tettem kezébe a zsákmány rámeső részét, kétszáz aranyat, azzal fenyegetett, beárul.

„Tűnj el, Francois” — mondta. — „Tűnj el, mert esküszöm, azon a napon akasztanak, amikor a legközelebb a szemem elé kerülsz!”

Karácsonykor indultunk útnak, én meg Colin, arcunkat eltakarva szöktünk a fenyőfa alól. Hogy hová megyünk, nem tudtuk. Amíg volt pénzünk, be-betértünk egy egy fogadóba, tanyára — haha, egyszer egy kolostorba vetődtünk, negyven férfira éhezett apáca közé, én azt hittem, élve ki nem jutunk onnan, — később, miután a köpenyünket eladtuk, loptunk, szentképekkel házaltunk, koldultunk, útonálló bandákba álltunk, raboltunk, öltünk. Háltunk, ahol épp elért bennünket az este, behavazott, egerektől nyüzsgő szalmakazalban, recsegő, száraz fa tetején, míg aludtunk farkascsorda üvöltött, utolsó szálig kiirtott parasztcsalád házában, vérrel fröcskölt, kiégett vályogfalak között, vagy a puszta földön. Ettünk mindent, ami megrágható volt. Melegedtünk, ha sütött a Nap.

Cöliint aztán elfogták, felkötötték Monpieauban, magamra maradtam.

Teremtő Istenem, micsoda évek voltak!

Én addig nem tudtam, milyen világban élek. Én addig azt hittem, Isten képére formált lények vagyunk mi, emberek, s hogy dolgaink itt e földön Istentől vannak, úgy ahogy vannak. Én addig úgy tudtam, gazember vagyok, és azért nem találom a helyem ebben a szent országban, mert nem jól értem az ég szavát, azért vetnek ki maguk közül az emberek, mert megátkozott lélekkel, a Sátánnak végzett kényszermunkára születtem. Én addig mindenért magamat okoltam.

(Kis csend.)

A parasztok nem fogadtak be a házukba, mert a beszédemről megérezték, hogy nem a vidékükről való vagyok. A kalmárok elzavartak karavánjaik közeléből, rongyaim gyanút keltettek bennük. A városokban megköveztek, mer.t koldultam, a kocsmákból, a bordélyokból kilöktek, mert ordított rólam, hogy egy vasam sincs. De kimartak maguk közül a banditák is, szerencse még, hogy fel nem kötöttek, amikor felolvastam azt a becsületes emberi életre szólító balladát. A jó nemes urak garast se vetettek a verseimért — hóhéra mindenkinek van, poétát egy sem tűr meg maga mellett. Nem kell az igaz szó senkinek, pedig ember nem érti itt az embert, a szegény ositordurrogásra mozdul, nem az ég sugallatára, a gazdag fegyverrel hizlalja a vagyonát, nem imádsággal. Nem az isten, az ördög tett törvényt miközöttünk.

Én bejártam, megismertem ezt az országot, tudom, mit beszélek. Ez a százéves háború annyifelé tépte a népet, ahány embert életben hagyott, nem az ige, hanem az állam, a királytól, a papoktól ránkvert rend vasabroncsai tartanak együtt minket. Az isten rég eltűnt közülük, ha ugyan itt volt vala is a világunkról szóló prédikációk, melyek a templomok szószékeiről eldörögnek, nem igazak. Hazudik az, aki állítani meri, hogy itt ma szabad emberi rend, igazság van, hogy ebben a mi megcsendesedett poklunkban isten országa készülődik. És nincs ember, aki ne tudná! Imádkozik boldog-boldogtalan, de én még egyetlen igaz istenhívővel nem találkoztam. Két ember lakik mindenkiben! Egy, aki hajtogatja, fiaiban a jövőre örökíti a nagy humbugot, egy, aki nem hiszi.

Pedig hát van, van Isten, és létezik az ő országa. Fölötte valahol a mi tülekvésünknek, mégis, életem rajta, van! De micsoda iszonyatos út vezet hozzá! Hitetlenség és hit között csak egy lépés, egyetlen delejes pillanat a távolság, de a hit álarca alatt hallgató, bénává ijesztett tudatlanság és a hit... mint ég és föld, olyan messze egymástól. Hiszen ahol mindenki bélésükéiül a saját fennhangú imádságába, kinek van ott füle az isten szavára?

Ez a világ senkinek sem otthona, így az emberek, kik otthon nélkül nem élhetnek, csalni kezdenek. Fogják magukat a hasonló származásúak, hasonló gondolkozású- aik, egyforma mélységű zsebűek, egyszóval a sorstól egy helyre pofozott csoportokba állnak, otthonos törvényeket tesznek maguk között, szokásaik alakulnak, közös őrületeik, közös bűneik, közös vágyaik, közös ünnepeik lesznek, közös rendjük épül, s azt a világra érvényesnek teszik meg. De ebben az üdvözítő tévhitben csak úgy maradhatnak meg, ha elhárítják, megtagadják a világ más hitekben, másforma gondolkodásban, más életekben mutatkozó törvényeit. És ezt meg is teszik, erővel tudatlanságba falazva önmagukat.

Én minden csoportban, mindenütt otthon voltam, ültem Párizs főbírójának asztalánál, értettem a várost prédáié diákokra szórt szitkait, háltam ringyóval, aki nem fedte elegáns modorral az üzletét, de többre tartottam, mint az éjszakánként diákoknak ablakot nyitó grófnőt, de diák is voltam, prédáltam Párizst, átkoztam a főbírót, és másztam be éjszaka grófnő ablakán. Miközben fejszével Leszakítottam a kapuját, tudtam, hogy fél, s hogy mitől fél a sánta borkereskedő, értettem a rablóbandák törvényeit, melyek nem sokban különböznek a lovagi udvarok rendjéről, írtam verset — jobbat, mint ő — Charles d’Orleans herceg lovagtermében, de az ételt, italt felszolgáló fiúcskával szívesebben beszélgettem, mint ővele, vadásztam tetvekre bitón himbálózó barátom bokáján, és álltam kínpadra feszítve, szemtől szembe

27