Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Bertha Csilla: Egy különös drámai kísérlet a század elején
lant föl, csak keserűséget, kiábrándulást. Ez hát a modem kor, a modern ember tragédiája: ha meg is adatik neki egy nagy lehetőség, egy ritka látomás, nem tud saját korlátain felülemelkedni, s nem tisztul meg. A pusztuló kor képe mögött már fölsejlik az új, bár annak körvonalai még bizonytalanok. A kórus mindhárom kör kíséretében említi a vándorok által fokozatosan maguk mögött-alatt hagyott, a kétségtelenül a te- metővel-halállal asszociált baglyot, s hívja, sürgeti „március vörös madarát”, a kakast: „Március vörös madara, szólalj meg marj Fel a fejed, bontsd a szárnyad, I Vörös kakas és szólj!” —-hangzik a refrémszerűen visszatérő bíztatás. Láttuk A sólyom kútja elemzése során a madárszimbolum gazdag jelentéskörét Yeatsnél. Ebben az esetben az egy új színnel bővült: a kakas ébresztő, sötétségoszlató, fénythozó hírnök, miként a népmesék- ben-mépdalo'kban, s a rokon a Byzantiumban megidézett Hades kakasával. De akaratlanul is emlékeztet a Yeats honfitársa, O’Casey Kukorékos Dandy című drámájában a sötét butaságot, a konvencionálisát, a régit megfélemlítő, pusztító, az újat, a természetes emberi szépséget, örömöt segítő kakasra is, bár a Yeatsé semmiképpen nem hordoz olyan örömteli bizonyosságot. Tudjuk, a felkelést leverték, résztvevője nem hős, semmi nem igér új hősi korszakot. A kakas és március, a tavasz kezdete csak változást, újat, de nem feltétlenül hősit jelez. A záró kórus a pusztulás, a veszteség képeit sorakoztatja föl még egyszer: „elveszett királyság zenéjét” viszi a szél, „a száraz csontok álmodnak és elsötétítik a napunkat”. E szomorú vég után mégiscsak felhangzik „az erős márciusi madarak kukorékolása”. Ezek hangjával zárul a dráma, de ez nem hangolja át a művet optimistává. Az új napról, az új korszakról nem tudunk semmit; a múlt, az éjszaka viszont félelmeivel együtt is vonzó volt, „édes bolyongó csapdával”, az „elveszett királyság zenéjével”, „bolyongó égi zenével” volt telve. Yeats képei és költői nyelve nem hagy kétséget afelől, hogy őt érzései hova kötik. * A japán modell és Yeats nó drámái közti megegyezéseket és különbségeket, mint ebben a legkompetensebb, a japán Hiro Ishibashi mutatja ki többek között (Yeats and the Noh, Dublin, 1966). Itt nincs módunkban ismertetni az ő szempontjait, azt azonban meg kell állapítanunk, hogy az általa megfigyelt, elsősorban formai kérdéseként kezelt eltérések sokkal elemibbek: filozófiai- életszemléleti gyökerűek. Ilyen az a lényeges észrevétele, hogy míg a nóban minden alárendeltetik a főhősnek, Yeatsnél két egyformán fontos főszereplő csap össze (H. Ishibashi, i.m. 144.). Az egyetlen főszereplőre kompo- náltság a nóban a Zen-Buddhista gondolkodásmód következménye, amely szerint a tökéletesedés útja a vágyak nyűgeitől, a személyiség korlátáitól való szabadulás, a a szenvedéstől mentes lét, a boldog nyugalom, a Nirvána elérése. A megvilágosodáshoz az ember szemlélődéssel, meditációval juthat el, amely az isteni és az emberi rend közötti analógiákra irányul. E megfelelések miatt, s mert az egész világot ugyanaz a szellemiség hatja át, a két rend tökéletes szimpátiában, harmóniában él egymás mellett, egymást áthatva. Nem lehet hát a nóban sem konfliktus a két tartomány képviselőinek találkozásakor. Yeats nagyon távol járt a japán darabok békés, derűs világától, s benne az emberi és a természetfeletti gyö- gyönyörű harmóniájától. Miszticizmusa és a keleti gondolatok iránti minden rokonszenve mellett is túlságosan nyugati és túlságosan ír volt ahhoz, hogy békés szemlélődéssel a Nirvánát keresse. Ezt a történelmi körülmények sem engedték meg e népének-nemzetének oly erősen elkötelezett költőnek. Írországnak az ősi erényekre volt nagy szüksége ebben az időben, ő felmutatta hát a hősiesség, a sorssal való bátor szembeszállás szép példáját. A sólyom kútjában, a nemes önfeláldozásét az Emerben, elsiratta a jelen hősietlenségét A halottak álmában, s a nem a korának megfelelően élő-gondolkodó ember tragédiáját a Kálváriában. Egyéni beállítottsága, világlátása, közössége és az emberi nem tragikusnak látott sorsállapota tragédiát Íratott vele a tragikusnak semmiképpen sem mondható nó játék hatására. A nó harmonikus, derűs, esetleg nosztalgikus befejezésével szemben Yeats drámái felkeltett szenvedélyekkel, beteljesületlen vágyakkal, a tragédia előrejelzésével végződnek. Yeats világa antinómiákra, s azok dialektikus harcára épül. Verseiben is az ellentéteket dramatizálva jut el az igazsághoz. Számára is, mint a nó szerzők számára, a földi és az égi, a fizikai és szellemi, a múlandó és a halhatatlan egyaránt létező valóság, illetve az egyazon valóság két oldala, de nála egymást kiegészítő, egymással örök harcban álló ellentétek is. Nó drámáiban ezért ütköznek egymásba két egyformán fontos főszereplő képében. A konfliktus persze korántsem olyan kidolgozott, mint a klasszikus nyugati konfliktusos drámákban, de létezik, s ahol — mint az íreknél — a túlvilág olyan kézzelfogható, az ellentét valódi feszültséget teremt. A nó — jellegénél fogva — teljesen kirekeszti a jellemábrázolást. A személytelen főszereplő egy egyetemes emberi érzést, egy hangulatot közvetít, egy lelkiállapotot tükröző maszkban, személytelenné változtatott hangon, a hangszín, a beszédritmus, az ének, a zene, a mozgás, a tánc, a kórus együttes kifejező erejének segítségével, úgy, hogy a néző figyelme róla magára a felkeltett érzésre irányuljon. Yeats alakjai is egyetlen nagy érzés, magatartás, létforma megtestesülései, mégis élőbbeknek, emberibbeknek tetszenek japán társaiknál. Részben, mert archetípusok lévén, egy határozott jellemvonással eleve rendelkeznek, amely további hangsúlyt nyer a konfliktushelyzetben. E felnagyított tulajdonságukba egész személyiségük beleolvad, némiképpen a görög tragédiák hőseihez hasonlatosan. Népi-nemzeti meghatározottságuk, a mítoszhoz és történelemhez kötöttségük újabb dimenzióval bővíti létüket. Yeats egyidejűleg sokféle jelentéssel terheli meg őket, s ez és határozottabb kontúrjaik konkrétabbá és összetettebbé teszik őket az elvont létérzést kifejező nó alakoknál vagy az európai szimbolisták, különösen Maeterlinck homályos, ködbevesző figuráinál. Yeats néhány alakjában a japán drámákból teljesen hiányzó vágyak is felvillannak: a személyiség önmegvalósítására, helyének, küldetésének megtalálására való törekvés. Természetesen szó sincs azonban klasszikus jellemábrázolásról, az alakok társadalmi-történelmi meghatározottságáról. Hiba volna ezt számonkérni Yeatstől, aki ehelyett úgy tudja megteremteni a szellemi történések szubjektív valóságát, s úgy mutatja föl az egyete- mesített emberi szenvedélyt a krízis pillanatában, hogy egyidejűleg a konkrét valósághoz való kötődése is megmarad. Egyszerre sejtet ideális létezésmódot az egyén, az ír nép s általában az ember számára. Idő- és térkezelése is ezt a szintézist segíti elő. A nóban kétféle idő szerepel: a jelenben élő földi ember fokozatosan asszimilálódik az álmában vagy látomásában megjelent szellemi lény világához, azaz egy határozott vagy határozatlan idejű múlthoz, de ez a múlt egyben 20
