Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Szlavcso Csamov: Fehér ruhában krisztus keresztjével
Két napig nem bújtam ki a szobámból, ő se mutatkozott. Odakint érkező és induló dzsipek dübörögnek; lódobogás, lárma tölti be a nyugtalan levegőt. Bódult a föld. Féltékeny szószegéssel kúsznak a lábam alá a ragadós mezsgyék, a fényes fűszálak, melyek vágnak, mint a kasza. Bemegyek a faluba, elindulok a legszélső, felpattogzott vakolatú, roskadozó ház felé. Barát haldoklik ott hajmaiodás óta. A Sztrandzsai Sztojo leheli ki a lelkét... Szegény anyja, Sztojo még csak huszonnyolc éves! Egy púpos teknős béka meg teljes ötszáz évig éli a világon ostoba életét. A bölcsesség századok alatt, a halál egy pillanat alatt jön meg. Agyha-főbe verték, elemésztették paraszttestvérei. Éjszaka karóval fizettek neki a földjükért. Bosszú, igazságos kegyetlenség és könyörület érlelődik és dulakodik most bennük, bel birtokra egymással életre-halálra. Sárgán, vicsorogva, egy halom izzadságban úszó párnára feltámasztva a Sztrandzsai olyan, mint egy iszonyú kísértet. Körülötte orvosságok meg az ólálkodó halál. Csak a szeme mered tapogatózva rám. — Hozod? Az injekciót... — fogy el a levegője. Gyötrődve távozik az élet elgyengült melléből, amelyen át látszik, hogy csitul el megkékült, elpusztult szíve. — Nem hozom. Sztrandzsai, asszonydolog ez. Elmúlik! —• Es érzem, milyen szégyentelenül hazudok. — Ne félj, fiú. Adj egy injekciót, hadd végezzem könnyen. Nem bűn. A másvilágon a Paradicsomban leszel. Gondom lesz a vétkeidre is. — Paradicsom nincs — válaszoltam. — Sem itt, sem odafent. A Paradicsom nem mutogatja a szarvait. Pedig a Paradicsomnak szarva van. Ha a bordáink közé döf, akkor majd derekasan megnyengeljük. — Bárcsak megsajnálna Manói — sóhajt föl a Sztrand- zsai. — Vadállat ez a mi drágalátos pajtásunk. Irgalmlais vadállat. Rászolgált, hogy felkössék vagy megtegyék szatócsnak. Hogy kátrányt és sót áruljon. — Az idő is, az ördög is az ő kezére játszik. Eltapos bennünket — mondtam. — Nagy hatalom a Féüfcezű! — nyögi a Sztrandzsai, és szemvillanás múlva a halálos fájdalomtól torzult, nyitott szájából lángok kúsznak elő. — Meguntál már nézni, mi? Eredj el, fiú. Szaladj. Kirohanok és a küszöbön Manói bácsiba meg egy öreg felcserbe ütközöm. — Hogy van? — Téged keres. Mérget kér. — Hm — válaszolja a Félkezű, és mielőtt belépnének (Csont István illusztrációja) 13
