Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 3. szám - KÖNYVESPOLC
KÖNYVESPOLC Ingmar Bergman: Színről színre A magyar műfordítás-irodalomnak ismét sikerült eltüntetnie egy fehér foltot a filmesztétikából, vagy ha úgy tetszik, gazdagodtunk korunk egyik érdekes alkotójának értékes anyagával. Ingmar Bergman, a híres, sokak által inkább csodált, mint értett filmrendezőről van szó, akinek tizenkét forgatókönyvét tartalmazza az ez évben megjelent kötet. Az ismertetést rögtön a szerzőnél kezdenénk. Nem az életrajzi adatokkal, nem is filmjeire történő visszapillantásokkal, hanem inkább azzal, amit, és azzal, ahogyan tesz, amikor alkot. Bergman ezekben a forgatókönyvekben kifejti, mit szeretne a film segítségével közölni. Az az érzésünk, hogy Bergman mindannyiszor lélektani kísérleti laboratóriumba, netán egy hatalmas gyóntatószékbe, vagy egy nagyon mélyen és nagyon őszintén baráti társaságba visz el bennünket és csakis azért, hogy az általa kiválasztott emberek bevallják legőszintébb önmagukat. Ebben a laboratóriumban, vagy gyóntatószékben, vagy őszinte baráti társaságban a kérdések egész sora szóba sem kerülhet, mert az állapot, amelyben a vizsgálandó, vagy vizsgáztatandó személyek bemutatják nekünk azt az én-t, azt a jellemet, amelyet, akit a művész éppen körül akar járni, meg akar szemlélni, szemléltetni, kizárja másodlagos kérdések felvetését. Ebben a légkörben, ezek a döntés előtti, alatti és utáni állapotukban levő személyek csak magukkal törődnek, csak maguk körül forgolódhatnak, mint a divat zsibvásárában a manökenek a megtervezett és rájuk szabott ruhákban. Nem öncélúan, hanem hihetően azért, hogy azzal, amit átélnek, azzal, amit mernek megcselekedni, eligazítsanak minket. Megtanítsanak minket arra a merészségre, hogy akarjunk és tudjunk önmagunk lenni, merjük és akarjuk átélni, elfogadni és viselni, magunkénak érezni mindazt, ami belül van. Az álmainkban, az indítékainkban, az akaratunkban, a vágyainkban, a szenvedélyeinkben. És merjük és akarjuk vállalni azt a harcot, belül és kívül egyaránt, ami érzelmeink miatt keletkezik. Ha észrevettük magunkban azt, ami cselekvésre ösztönöz, ne engedjük elsikkadni, mert minél hamarabb megtanulunk önmagunkkal szembenézni, annál jobb, annál egyszerűbben, annál világosabban értjük tennivalónkat, a helyzetünket, amely a világban számunkra adódik. Amit eddig a kötetről és az alkotó művész munkájáról és szándékáról leírtunk, így sehol nem található ebben a kötetben. De mintha minden mondata erre a merészségre, erre a szembenézésre ingerelne bennünket. Hősei — mindig csak néhányan vannak — az igazmondásra esküsznek, pedig csak keresik az igazságot. Magukban és másokban. És vajon nem rossz-e a kérdés: lehet-e kutatni az igazság után az érzésekben, a vágyakban, a szenvedélyekben? Meddig lehet elmenni a tartalom és a forma kegyetlen harcában? Vajon nem több-e olykor az egyszerű lét és erő, a pillanatnyi győzelem helyett, vagy várni kell tovább is, amíg az igazság kideríti önmagáról és rólunk, hogy egybetartozunk? Megannyi kérdés és a kötet olvasása után sem tudjuk, a filmek többszöri megnézése után sem hisszük, hogy ezekre a kérdésekre a végső választ adta Bergman. Gyanúnk ezzel kapcsolatban ott kezdődik, hogy Bergman vizsgálódásainak legmélyéről mindig is bűntudat tekint fel ránk, nagyon is nagy, nagyon is szomorú szemekkel. Nincs eléggé alapos vegyelemzés a mai ember bűntudatáról, hogy abban milyen százalékban vegyül el a félelem? Hol van az egyéni bűntudat alsó és felső határa? Hol és mikor, miben és hogyan játszik be a meggondolás ebbe a bűntudatba? Mi, mindnyájan, akik ezen a sárgolyón élünk és meghalunk a rendeltetés és a bevárás, vagy kivárás belső harca és külső vívódása szerint, erőnket eltékozolván vagy fel sem ismervén, küldetésünket megértve vagy megtagadva — felelősek vagyunk-e összességünkben is az egyéni tragédiánkkal? Ami csak úgy bekövetkezik, mint a zöld tavaszra a sárga ősz — a termésadta nyár után, s ahogy a mindent befagyasztó tél is elkövetkezik. Hol van a bátorság a tetthez, az addigi forma és tartalom megváltoztatásához? Kell-e bátorság egyáltalán, vagy csak azt a nyomorúságot kell bevallanunk, ami számunkra elviselhetetlen? Magunktól akarhatunk-e megszabadulni, amikor épp ez a lehetetlen? És ha van lelkiismeretünk, és ha van test is, ahogyan elviseli életünket, hogyan kell helyreállítani az összhangot, amely a bűntudatot is el tudja altatni? Egy sor hős lép elénk, hogy megvívja ezt a kegyetlennek és mareangolónak tekinthető harcot. Itt nem árnyékok nőnek fel látomássá, hanem a belső történés, az egyetlen valódi igazság belső lenyomata válik képpé, eleven mozgássá, hogy aztán minden tettet ezekben a mozgás által keletkezett körökben vizsgálhassunk. Apró mozaikot idéznénk a gondolattársításra, a kérdésekhez. A hetedik pecsét nyitánya: „Lovag: Ki vagy? Halál: Nos, akkor nincs imáért szégyenkezned.” Lovag: Értem jöttél? Halál: Már régóta járok nyomodban. Lovag: Tudom. Halál: Készen állsz? Lovag: Csak a testem fél, én nem. Halál: Nos, akkor nincs miért szégyenkezned..” És az utolsó mondatban rátapint Bergman a bűntudat másik összetevőjére, alkotórészére, a szégyenre, a szégyenkezésre. Ez az a belső érzés, amely mindannyiszor elfog minket, amikor hibánkat, hibázásunkat, csak mi tudjuk, csak mi fogjuk fel egy-egy cselekedetnek magunkkal szemben is igazságtalan voltát. Miért úgy tettünk, miért azt cseleked- tük, ami belső tartalmainkkal ellenkezett? Mi volt az érdek, amely rászedett minket? Miért nem voltunk erősebbek? A Rítusban Hans és Sebastian szeretetről és szerelemről beszélnek, idézgetnek, magukat és a másikat ámítgatják nagy-nagy kitárulkozásukban, míg eljutnak a néhány fontos szóig: „Hans: — ... Bizony nem titkolom, csodáltalak. Azt gondoltam, hogy érző, eleven ember vagy, akit nehéz megérteni. Volt benned valami megfoghatatlan. Egyébként Theá- ban is. Sebastian (komolyan, de élezve a helyzetet): Mi volt az? Hans (zavartan): Fény, belső fény. Persze nevetsz. Nincs rá szó. Valamilyen fény. Sebastian: Ez az a fény, amelyet Thea és én lassacskán kioltunk.” Vagy egy másik vallomás a Jelenetek egy házasságból: „ Jacobiné: Én elhitettem magammal, hogy bennem megvan a lehetőség a szeretetre, de az egész benne van egy elzárt térben. A szomorú az, hogy ez az élet, amit élek, csak egyre inkább betokosítja a lehetőségeimet. Végül is valamit változtatnom kell a dolgon. Első lépésként beadom a válópert. Azt hiszem, hogy a férjem és én gyilkosok módjára gátoljuk egymást.” És Marianne azt válaszolja rá, hogy ijesztően hangzik mindez. Jacobiné válássá erre: „Igen, ijesztő is. Mert valami nagyon különös dolog történik velem. Az érzékeim, a tapintásom, a látásom, hallásom kezdenek becsapni. Például elmondhatom, hogy ez az asztal itt egy asztal, látom, meg tudom fogni. De az élmény: keskeny és száraz valami. Nem tudom, érthető-e?” Igen, igen, ez az, az élmény. Hány összetevője van? Honnan indul el és hová visz egy önmagában zártnak és leír- hatónak vélt élmény? Hol végződik a magunk élménye és hol válik át olyan cselekvéssé, olyan elhatározás szülőjévé, amit nem tudunk és nem is akarunk már megállítani. Eddig csak azokról a tartalmakról, azok fontosabb járói értesítettük az olvasót, amelyek Bergmant, a mai kor emberét, a lélek búvárát izgatják. Ha a feljegyzéseknek elképzelt forgatókönyveket egybevetjük azokkal a filmekkel, amiket a rendező Bergman meg is valósított, a különbség sok helyen szembetűnő. A színek, a cselekvések ritmusa itt-ott más, néha elmaradnak fontosnak hitt részletek, néha kiegészülnek, más értelmet, vagy legalább is más színezetet, 63
