Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 3. szám - JELENÜNK - Salga Attila: Idegen "idegen" nyelvek
Idegen „idegen” nyelvek A közelmúltban az egyik vidéki városunkba külföldi levél érkezett. Mivel a címzést a postán nem tudták megfejteni, átküldték a városi tanácshoz. Több nap telt el, míg fel merték bontani az ismeretlen rendeltetésű levelet. Am ezzel sem lettek okosabbak, hiszen a szöveget valamilyen „ismeretlen” nyelven írták. A borítékon olvasható prokuratura szót senki sem ismerte, bár igen sok idegen nyelvben megvan ennek a latin eredetű szónak a változata. A levél — egy lengyel hivatalos jelentés — tulajdonképpen szerencsés véletlen folytán került a megyei ügyészségre, ahová címezték. A történet szimbolikus is lehet: egy olyan országot jelképez, amelyben az eltelt három évtized alatt milliók tanulhattak idegen nyelveket, de közülük oly kevesen sajátítottak el akár egyet is. Érdekes lenne egy olyan, nem létező statisztikába belelapozni, amelyben arról olvashatnánk, hogy a nyelvtanárokon, fordítókon, tolmácsokon, idegenvezetőkön kívül hányán beszélnek valamilyen idegen nyelven. Knopp András miniszterhelyettes egyik sajtótájékoztatóján közölt adat szerint — az idegen nyelvből élőket is beleértve — a lakosságnak mindössze 15 százaléka beszél a magyaron kívül valamilyen más nyelvet. Aligha lenne hát érdekes egy ilyen statisztika, inkább szomorú . .. — Miért nem tudunk idegen nyelveket? — kérdezem egy friss diplomás orosz—angol szakos tanártól. Ügy hírlik róla, hogy főiskolás korában azok közé tartozott, akik a módszertanban lefektetett elvek merevségén mindig tudtak és mertek is változtatni. Eljátszotta és eljátszatta az anyagot, megszemélyesítette az osztály tárgyait, olyan szituációkat talált ki, amelyben a tanulók valóban fel tudták használni nyelvi ismereteiket. Miután a kötelező egy hét után gyengébb felkészültségű szaktársai léptek a katedrára, a gyerekek szinte sztrájkba léptek. Csak azzal lehetett lecsillapítani őket, hogy az óra keretjátékát, a szerepjátszást mások is átvették. — Talán helyesebb lenne úgy feltenni a kérdést, hogy akik beszélnek valamilyen idegen nyelven, hogyan tudták megtanulni... Semmi esetre sem a nagy létszámú osztályokban, a minimális óraszám mellett és a korszerűtlen tankönyvekből. Csak akkor és csak ott lehet a tantervben előírt célokat megvalósítani, amikor és ahol sikerül a tanárnak életet lehelni az órák rideg légkörébe. Ha nagy tapasztalattal vagy veleszületett adottságainál fogva a tanár képes megláttatni a nyelvtanulás célját, hasznosságát és ezt a mézes madzagot megfelelő időben mindig elhúzni a gyerekek orra előtt, akkor már legalább annyit biztos el tud érni, hogy az idegen nyelv ne maradjon tantárgy a tanítványai szemében. Az oroszt például, mint tantárgyat, remekül fújja minden jó tanuló, s így elérte a maximumot, a négyes vagy az ötös osztályzatot. Ennél marad, nincs tovább! Sok esetben egyébként nem is mehetne tovább, mert csak a példamutató úttörőkről vagy középiskolában az orosz irodalom nagyjairól tudna társalogni. A jelenlegi mostoha körülmények között — céloztam a nagy csoportokra, a rossz tankönyvekre, a maximális követelményekre stb. — csak az a tanár érhet el eredményeket, aki képes szuggerálni a tanítványait. A motivációt tartom a legfontosabbnak, amolyan varázsszernek. — Említette, hogy a tankönyvek unalmasak, korszerűtlenek. Ön szerint milyen a jó tankönyv? — Színes. De nemcsak kétszínű, mint a jelenlegi ötödikes orosztankönyv. Képes, jól tördelt, szemléletes, rövid, életszerű párbeszédéket tartalmaz. Hihető és valóságos. Tehát nem didaktikus, a szövegeit nem „stréber” írta. Vagyis olyan, hogy az a tanár, aki tanít belőle, ne szedje le a szerzőkről a keresztvizet. Magyarországon szinte mindenki tanult már vagy tanul majd idegen nyelveket, s ezt a bizonyítványok, az indexek jegyei egyértelműen dokumentálják. Kérdés azonban, hogy mennyire sikerül kialakítani az idegen nyelvi készséget, az új, második jelzőrendszert. Ehhez hasonló bonyolultságút egyébként egyetlen más tárgy esetében sem találunk. Ennek ellenére, a tanulóknak heti néhány órában kell(ene) azokat megszerezniük. Igaz, ide kívánkozik, hogy „szerencsés” esetben akár egy teljes évtized is rendelkezésükre áll. Az idegen nyelvek tanítása során a tanárnak és a diáknak eleget kell tennie a művelődési (országismereti), a gyakorlati (nyelvismereti) és a nevelési feladatok követelményeinek. Aligha van az általános és középfokú oktatásban még egy olyan tárgy, amelynek oktatásától társadalmunk ilyen komplex feladatkör megoldását kívánja. A szükségletek folytán a nyelvtanulás, a nyelvtudás a társadalom érdeklődésének homlokterében áll. A matematika, a fizika, a kémia egyenrangú tárgynak tűnik az idegen nyeivökkel szemben, valójában azonban évek múltán gyermekünket nem azért marasztaljuk el, mert nem tud egy több ismeretlenes egyenletet megoldani, hanem azért, mert nem tud angolul vagy németül. Mintha nekünk is fájna ugyanaz, amit gyermekünk tudtára kívánunk hozni. Hiába fáj azonban, gyógyulást aligha remélhetünk, hiszen lényegében ő is számon kérhetné — tőlünk. « Az egyik megyei TIT-szervezet folyosóján szünetre sereglenek ki a teremből. Vannak vagy tizenöten. Tévedés ne essék: a nyelvtanulás berkeiben a második év végén ez már valóságos seregnek számít. Legalább két- szer-háromszor annyian kezdték el... Aztán a ragozások indái, a kivételek tönkjei, a családtól, a munkából ellopott órák, a céltalannak tűnő botladozások visszafordították őket. Ügy látszik, komolyan vették a Ludas Matyi egyik karikatúrájának szövegét: — A mai órán megtanulunk angolul, németül és egy kicsit franciául — hangzik a tanárnő hiszékenyeket ámító javaslata. — Én teljesen hobbiból csinálom ... Úgyis az lesz az első kérdése, hogy miért tanulok angolul, nem? — tájékoztat jólértesülten egy középkorú hölgy. Kifújja a füstöt, az elhasznált gyufaszálat lezseren visszadugja a dobozba. (A rossz nyelvek szerint ez a pedagógusok be- idegzett mozdulata.) Időt akar nyerni, várja, hogyan reagálok. 38