Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 3. szám - JELENÜNK - Regős Molnár Pál: Diákok, kollégák
Diákok, kollégák Bújják a könyvet a főiskola folyosóján. Vizsgadrukk hangulata feszül az ódon falak között. Olyik lány a körmét rágja, némely fiú a szakállát, bajuszát tépdesi. A föl-fölharsanó kacagásokban szorongás bujkál. A képből alkalmasint kitetszik: a vizsgaidőszak kellős közepét élő diákokról van szó. Diákokról? Nyílik az ajtó, a vizsgáztató docens lép ki rajta, s megszólítja a várakozókat: — Kollégák!... Több száz levelező hallgató pallérozódik a főiskolán. Napi munkájuk után ülnek az asztal mellé, tévézés, alvás helyett nyálazzák a könyvlapökat. Munka + tanulás. Mindkettő egész embert kívánó föladat. Volna. Jó páran már egy (két) gyerekkel is bíbelődnek odahaza — újabb tehertétel. „Én is ezt csináltam hat évig — hallom a járási hivatal egyik vezető beosztású munkatársától. — Valahogy ki lehet bírni. De nem irigylem őket.” Gy. Bertalant bárki is aligha irigyli. A huszonnyolc éves fiatalember egy miskolci nevelőintézetben dolgozik. Bűnözőpalántákat próbál a jobb útra visszatéríteni — váltakozó sikerrel. — Csak a bátor és erős embereket tisztelik. Ha szkan- derozni hívnak, nem mondhatok nemet. Kinevetnének. Eddig szerencsére csak egy drabális fiú győzött le. De ő túl bamba, nem tud visszaélni vele ... Pofont adni? Néha kell. Olyankor az a fontos, hogy határozott és erős ütés legyen. Aki satnya pofonocskát ad, azt megvetik a srácok. Nős; egy hároméves fiú apja. A szülőknél laknak. — Most kilátás van egy lakásra, de ahhoz össze kell dobnom harmincezret. Munkát vállaltam egy kolbászos- büfében. Három hete csinálom, nem tudom, meddig. Ha a főnökeim észrevennék, ribilliót csapnának. Abba kell hagynom még a lebukás előtt. Különben a szemem is kikészült: nem állja az olajpárát. Esténkint alig bírok olvasni... A könyvet egészen az ajtóig magával viszi, ott rakja le a kőre. Fél óra múlva szégyenlős mosollyal lép ki az ajtón. Sikerült. Még egy utóvizsgája sem akadt az öt félév alatt. Igaz, korábban volt alkalma rutint szerezni az egyetemen, amelyet egy év után abbahagyott. így hát huszonéveinek második felét taposva, családapaként rugaszkodott neki újból a tanulásnak. G. Józsefnek nem sikerült a vizsgája. — Bajban vagyok, testvér — csóválja a fejét. — Megvágtak egyetemesből. Ez azt jelenti, hogy a pótvizsgára pusztán a jegyzetek több mint ezer oldalt kínálnak számára a bő egy hét után következő pótvizsgáig. Esélyét rontja, hogy egy főigazgatói engedélyes vizsgája már volt, még egy engedélyt nem kaphat, a következő bukás tehát már az évismétlést jelenti. A harmincegy éves férfi már-már kilóg korával a többiek közül. Egy szakmunkásképző intézetben oktató. — Vegyes társaság. Akad köztük jófejű is egypár, meg majdnem reménytelen eset is. Rafináltnak mind rafinált, abban nincs hiba. Csakhogy a gépek közt nagyon balesetveszélyes a virgonckodás. Múltkor az egyik fiút nekilökték a forgó esztergának. Szerencsére csak a ruháját szakította szét a tokmány, különben tarthattam volna a hátam. Családja nincs, most készül a házasságkötésre. Mégsem mondhatja el, hogy idáig ment volt a családi gondoktól. Egy hónapja halt meg a sógora, harmincöt évesen, rákban. Nővére idegösszeroppanást kapott (két gyerekkel maradt magára), így az ügyes-bajos dolgok intézése G. József nyakába szakadt. Épp az intenzív felkészülés heteiben. A tagbaszakadt fiatalember vörös arccal lép be az ajtón. Félóra múlva megenyhülten jön ki: sikerült. Marad az egyetemes. Mint később megtudom, avval a következő vizsgán sem boldogult, évismétlésre kényszerült. Sz. Melinda már kétszer volt kénytelen évet ismételni. Első alkalommal megbukott abból a tantárgyból, amitől a legjobban félt. A következő évben épp a vizsga- időszak közepén gyereket szült, így hát nem is próbálkozott, a tanévhalasztás mellett döntött. Most harmadszor gyürkőzik neki az első félévnek. A huszonhat éves fiatalasszony egy határszéli faluban, albérletben lakik. A helyi iskolában napközis nevelő. Jóindulatból osztották be annák. Előző évben egy harmadik osztály tanítónője volt. Az órákra való fölkészülést nehezen bírta a tanulás mellett. így most néhány nyelvtan- és olvasásórát tart délelőttönkint, s délután a napközis csoportra ügyel. Mint mondja: csöbörből vödörbe esett, mert így sem délelőttje, sem délutánja nincsen. — Mire a gyereket lefektetem, nyolc óra, fél kilenc. Alig nyitom ki a könyvet, már elálmosodom. Ha kávéval doppingolom magam, fönnmaradok éjfélig, egyig. De másnap olyan vagyok, akár egy kicsavart mosogató- ruha ... Vasárnap? Vár egy rakás házi munka. A férjem segít valamennyit, de a dolog nagy része az én vállamra szakad. Szóval, az időm is, az energiám is kevés. Ha most nem sikerül a vizsgám, nem újítják meg a szerződésem. Nézhetek új állás után. Pedig nagyon szeretek tanítani, és van érzékem hozzá mások szerint is. Közlik vele, hogy következőként ő megy. Körmét rágva merül a könyvbe. Valaki kérdez tőle valamit, de ő föl sem pillantva leinti. Szólítják. Ajkát harapva lép be az ajtón. Negyedóra múlva boldogan libben ki a folyosóra: „hármas! Hármas!” Pár perc múlva nagy sóhaj közepette megjegyzi: „Máma végre alhatok...” — Nono, kollegina — fordul felé az épp arra elhaladó rokonszenves tanársegéd. — Itt a következő félév! T. Á. nem ismételt évet, ámbár gyakorta közel járt ehhez. A Bükk egyik falujában tanít magyart és történelmet. Huszonhárom éves, még idős szüleivel él együtt. Nincs sok kötelezettsége. Édesanyja mindent elvégez rá, s biztatja a tanulásra: „Iparkodj, fiam, iparkodj, legalább belőled legyen valami.” De a fiú — saját bevallása szerint — jobbára csak a vizsgaidőszakban töri magát. El-eljár udvarolni a közeli falvakba, be-beutazik Miskolcra a barátjához. Egy nyugatásunk nevét viseli; talán ez is szerepet játszott abban, hogy gimnazista korától ő maga is verseket 34
