Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 3. szám
NICIÁLÉ Minden év jubileum, megemlékezés. Ebben a megállapításban semmi gúnyos felhang nincs, tényeket rögzít. Az emberiség visszaemlékszik önmaga történetére, a voltja jelenné válik, a jövője holnaputánra már múlttá. Minden bizonnyal, ahogyan előrelapozunk az emberiség kalendáriumában, mind több lesz a jubileum, a megemlékezés, jut majd egy-egy napra több is, tíz is, talán száz is, győzze majd csak a holnap, a jövő gyermeke, fia válogatni a valóban megünnepelni valót. Nincs mit tenni ez ellen, mert ha ellene tennénk, az emberiség ellen tennénk: az emberi faj emlékezetének „megszűnése” magával hozná nemcsak az emlékezés dátumainak, de természetszerűleg az emlékezőnek is feloldódását a semmiben. Ebben az esztendőben, 1979-ben többek között — és ez a többek között szó szerint, de nem rang szerint értendő — Móricz Zsigmond és Móra Ferenc születésének évfordulóját ünnepeljük. Ünnepeljük?, — talán nem pontos ez a kifejezés. Ünnepelni a nagyonrég voltat és a jelenvalót szoktuk inkább, a még élőt és a már oly régen voltat, aki éppen régenvolt volta miatt bízvást élőnek is tekinthető. De miért is „ünnepelnénk” Móricz Zsigmondot, aki történelmileg is a tegnap halottja, írásaiban valójában a ma és a holnap élő alakja. Hol és miért halott Móricz Zsigmond, aki száz éve született? És hol és miért halott Móra Ferenc is, akiknek teste felett ugyan becsukódott a sír, de a feledés koporsója nem zárult be, — sőt. Minden napunk, talán bízvást mondhatjuk, minden óránk át- és átszőttetett Móriczcal, kemény realitásával és Mórával, magávalragadó mesemondásával, amelyben csak lágyabb, de nem kevesebb volt a realitás. Így helyes tehát mégis: ünnepeljük Móriczot és Mórát, mert élők maradtak és maradnak közöttünk. Hozzá kell azonban tenni azt is, hogy ezek a tisztességtudó megemlékezések óhatatlanul felidézik a kaján anekdotát, amikor is a jeles író emígyen morfondírozott : „Ha megélhetném élve a halálom utáni 250. esztendőt, be büszke lennék is, hogy milyen híres ember vagyok.” Amelyből egy dolog legalábbis kiviláglik, hogy néha azért nálunk nagyobb értéke van az emlékezésnek a már megholtra, mint a tisztes vélekedésnek a még élőre. Félreértés ne essék, nem megkérdőjelezni akarjuk a móriczi-mórai évfordulót, csak eme évfordulók kapcsán is eltűnődni azon, hogy jó-e, helyes-é az „ünnepi” megemlékezés azokról és azok okán, akiknek léte és lénye a „szürke” hétköznapok nemesítését volt és van hivatva kiteljesíteni. Tragédia — ez a címe Móricz Zsigmond ama novellájának, melynek hőse végre szabadon étekhez jutván halálra eszi magát. Halálra. Eszi! önmagát! Elképzelhetetlen ez a ma korosztályai számára. Ügy hangzik, mint valami idegen táj egzotikumáról szóló kissé túlfűtött beszámoló: ételhez jutni, s annyit enni, hogy belehaljon az ember! Ez csak az Amazonas mentén, vagy a Kalahári-sivatagban elképzelhető. Pedig ez a Duna—Tisza táján volt és hogy így volt, arra Móricz Zsigmond a tanú, illetőleg döbbenetes novellája, amely voltaképpen dokumentumriport az egykori Magyarország falusi proletárjainak életéről. A kalcinált szóda Móra Ferenc kisinasainak rémszörnye. Az a kép, amit Móra Ferenc ebben a keserűen kedves, torkot szorongatóan kacagtató, egyik szemet tikkasztó, másik szemet könnyeztető kis novellájában megírt, — az is Magyarország volt. A ma generációja számára egy soha nem volt, de ha volt, akkor legfeljebb az iskolában történelmi lecke Magyar- ország volt. Móricz és Móra a maguk módján, a maguk eszközeivel, a maguk sajátos és varázsos egyéniségével olyan képet festettek egy hajdanvolt ország életé öl, amely kép hitelesebb, mélyebb, szemléletesebb és érzelmekkel teltebb, mint bármilyen dokumentum, mint bármely passzusa a pedáns történelem- kutatásnak. „Felébreszteni az embereket a nemzeti önáltatás édes álmából, elébük feszíteni a valóság Medúza-fejét, gondolkodóba ejteni őket önmaguk és fajtájuk felöl, megmutatni a betegségeket és veszedelmeket...” — Schöpflin Aladár fogalmazza meg 1929-ben Móricz szerepét a magyar irodalomban. „Móricz nem a tudat, hanem a tett pszichológusa. Hősei nem a szemlélődés, hanem a cselekvés emberei” — ezt Kassák Lajos írja 1939-ben. „Héroszokat kívánt rajzolni... De ezek a lázas forradalmárok csak Don Quijoték lehettek, megfulltak életüknek céltalanul kiáramló sűrű gőzében, nem volt alap, amelyre támaszkodhattak volna...” — ezt Király István fogalmazta meg 1947-ben Móriczról. „Milyen fáklya lett volna, ha 25 év előtt valamiképpen elkerüli, elkerülheti a halált” — kiált föl 1967-ben Cseres Tibor egy régenvolt halállal perlekedve, voltaképpen egy örök móriczi életművet számonkérve és remélve. „Móra Ferenc az önmagáért váló »beszéd« e pompázatos, keleti módját műveli ki, amely oly általánosan és megindítóan hat mindnyájunkra, annyi távoli emléket ébreszt bennünk, mint a cigányzene ... Tiszteli a betűt, mértékes művésze az írásnak” — ezek a hódoló szavak Kosztolányi Dezsőéi Móra Ferencről. Nem azért idéztünk és idéztettünk pályatársaktól Móriczról és Móráról, hogy a nagyság mértékét hitelessé tegyük, hiszen itt előbb volt a mérendő, mint a mérték. Tettük ezt azért, hogy a megemlékezés szavakba vont koszorújához olyanokat hívjunk társul emlékezőnek és koszorúfonóknak, akik a legjobban ismerték, s ezért a legjobban tisztelték Móriczot és Mórát. Azzal kezdtük, hogy minden év jubileum, megemlékezés és hogy ünnepelni kell-é Móriczot és Mórát, akik műveikkel és műveikben ma is élnek, közöttünk vannak. Belátjuk, a kérdés kissé szónoki volt: hiszen ünnepelni az élőt is illik, éppen élete műveiért. Lehet, de nem biztos, hogy Móricz és Móra befejezte életművét, de életük műve tovább él, formálódik, teljesedik bennünk, úgy fejezték be alkotó életüket, hogy a valódi befejezés ránk, utódainkra vár, — vagy még az azután jövőkre is. 1
