Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 2. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - D. Berencsi Margit: Nagy László: Tűz
lania, nyílnia, a lélekben, de hevülni is kell tőle, átforrósodni és perzselni. Az igék jelentése így egészíti ki és erősíti egymást, s együttesen szétfeszítik a képek titokzatos burkát, hogy keményen, közvetlenül és egyértelműen szólalhasson meg a költő minden időben érvényes parancsa, az emberi szabadság szenvedélyes védelme: égesd, hogy a sorsot kimondja Itt is azt vallja, amit Szindbáddal mondat: „Jobb, ha alvadó kokárdát üt számra a veszély, mintsem lepecsételt szájjal járjak. Mert lezárva megromlik bennék a szerelem, kő lesz a szeretet, értéktelen a bánat.” (Szind- bád). A drámaiság, a feszültség egyre fokozódik, forróság csap ki a sorokból, s a költői program ismét képekben nyer megfogalmazást: nem a hamuvá izzó csontja virrasztó igéje kell, Emberfeletti vitalitás feszül a két sorban, méltóság és büszkeség. Kíméletlenül elveti a hamis illúziókat, s szenvedélyesen hirdeti az egészséges életösztönt. Tudja, nem értelmetlen áldozatokra, szétmálló szólamokra van szükség, hanem bátor helytállásra, emberhez méltó, erőt adó, fényes eszmékre. Vallja, a humánumot őrizni kell a nehéz időkben, a dermesztő éjszaka csöndjében is. Mintha Ady vigyázó kiáltását hallanánk újra: „Jaj, a Tüzet ne hagyjátok kihalni.” Nagy László is a virrasztó igékbe kapaszkodik, a tiszta, szép emberségbe vetett hitbe, minden erejével. Rendkívül érzékletes szóképet alkotott ezzel a jelzős szerkezettel. Benne érezzük a költő konok ragaszkodását az élet emberi értékeihez, a kiválasztott éberségét, s egyben a virrasztó szerepének vállalását is. A zárószakaszban dacosan magasodik fel a remény jelképeként a Nagy László-i tűz: a jegeken győztes-örö- mű. Itt jelenik meg először a tűz ellentéte a jég: a ma- radiság, a .megakuvás, a gyáva meghátrálás, az emberi közöny és érzéketlenség, a halál szimbóluma. A vers harmadik — laza szerkesztésű — összetételében az életkedv diadala szólal meg, s egyben merész jóslatot is rejt magában: a várható teljesítményeket. Ám a költő nem ámít, nem biztat könnyű sikerekkel, harcot hirdet, olyan küzdelmet, amely az emberiség megújulásához vezet. A befejező részt az élet egyik alapvető ellentétére építette: az öregségre és a fiatalságra. A költői és a köznapi nyelvhasználatban megszokott képek azonban itt nem puszta szembeállítást hordoznák. Meghökkentő asz- szooiációk és fogalmi sűrítések fokozzák a többrétegű jelentések mélységét s a szavak hangulatát. Az öregség idézése mindig szomorúságot rejt magában, többnyire sajnálatot, szánalmat ébreszt, sőt néha riasztóan hat, de ritkán taszít ennyire, mint itt, ezekben a sorokban. A vénülés konkrét képei mögött a lélek történéseit látjuk, s etikai konzekvenciákat fedezhetünk fel. A költő vallja, hogy a harcot vállalni kell a lehúzó valóság ellen a magasabb rendű emberért. Ezt a gondolatot erősíti türelmetlen kérdésével, a remekül felépített lefelé történő fokozatok sorjázásával: ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra lélekben szakállasodra hűlve latoló józanságban, ahol áru és árulás van. Az első képben még csak a megfáradást, a tehetetlenséget, a restséget érezzük. A vénhedjünk sorra nyelvi megformálása arra figyelmeztet bennünket, hogy nem egyedi sorsról, hanem korunk általános érvényű bajáról van szó, A többes szám első személyű, szokatlan képzésű igealak megválasztásával a költő az emberrel való azonosulását mondja ki. Nem hirdeti a maga kiváltságos voltát, nem menekül a veszedelem elől. A bűn idegen tőle, a jóért való küzdelem nem. Nem akar különbözni, hiszi, a harcot a többi emberrel együtt kell megvívnia. Ez a lírai öntudat izzik a versben, s forrósítja át a további sorokat. A fokozatok erősödnek, az öregedés képeiben egyre jobban érezzük a lélek közönyét, a maradiság- gal járó kényelmes életforma elfogadását, amely a gyávasághoz, a megalkuváshoz, a tiszta emberség elárulásához vezet. Az élet mélyére tekinthetünk, a hivalkodó, embertelen világra. Részesei lehetünk Nagy László pokoljárásának. Nem fékezi, nem fegyelmezi indulatát. Az ellentétek hirtelen, szikrázva csapnak össze a kontraszt éles, hiszen a bűnök megtagadásából vált át az ember megválthatóságának igenlésébe. Öltöztess tündér-pirosba, röptess az örök tilosba, jéghegyek fölé piros bálba, ifjúság királya, tűz! Hit és remény élteti, s ez feloldja a keserűségét. Jelzi ezt az is, hogy az eddigi mozdulatlanságot, elernyedést sugalló képekkel szemben páratlanul szuggesztív, dinamikus apró jelenetek következnek, amelyeket hatalmas látomássá tágít. A tűz szerepe lenyűgözően szép tevékenységgé válik. Bár a képek jelentésbeli sokrétűsége, gazdag vonatkozásrendszere itt is kizárja az egyértelműséget, azt mégis érezzük, mágikus szertartás tanúi vagyunk. Az előző sorokban feltárt fojtogató földi léttel szemben a költő az emberi magasodásnak, a lélek megújhodásának és felemelkedésének lehetőségét állítja. A Nagy László-i mérce, a tündér-pirosba öltöztetett emberi fenség a görög mítoszokat idézi, ahol a tűzben megmártott gyermek istenné, halhatatlanná, legyőzhetet- lenné válik. Erre a megváltó átváltozásra készül és készít fel a költő töretlen kedvvel, mindent akarással. Így lesz a szédületes lobogás, az a hatalmas lendület, amely- lyel a magasba röpít, nemcsak lenyűgöző látvány, hanem a lehúzó erőktől való megszabadulás jelképe. Igazolja ezt a feltevést az örök-tilosba tömör nyelvi forma is. Ebbe a klasszikusan egyértelmű kifejezésbe igen sok jelentést sűrít a kimeríthetetlen költői képzelet. A kép mélyebb rétegeihez Nagy László emberközpontú szemlélete vezet el. Egyéni és általános emberi vonatkozásait egyaránt értjük. Ez a szokatlan szóösszetétel jól szemlélteti az elérhetetlen iránti örök sóvárgást, a megvalósít- hatatlannak látszó álmokat, a lehetetlennel határos célokat, amelyekért a legkülönbek, a megszállottak küzdöttek kitartóan, meghátrálás nélkül, mert jól tudták, az örök-tilos elérésének vágya vitte előre az emberiséget minden időben. Szárnyal a költőd gondolat, jéghegyek fölé, piros bálba röpít. Felülemelkedik a hideg számításon, megalkuváson és áruláson. Maga mögött hagy mindent, ami emberhez méltatlan. A piros bálba jellegzetes Nagy László-i szókép. A valóság bonyolultságának, a modern emiber lelkivilágának költői megérzékítésére szolgál. Már a képben adott puszta látvány is megkapó. A mélyebb, teljesebb jelentéseket a metafora analízise révén értjük vagy inkább érezzük meg. Mérhetetlenül meggazdagodott jelentéstartalmakat vélünk benne felfedezni. Felidézi az ember megváltását és megtisztulását, magasabb rendűvé, szabadabbá válásának diadalát. De magában hordozza a pompázatos életszereimet is: a vidám ünnepek ízeit, hangulatát, közösséget formáló erejét; a fiatalság önfeledt boldogságát, lázas örömét; az ember 59
