Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 2. szám - JELENÜNK - Szokolay Zoltán: Él-e még a magyar zsoltárköltő?
volt, mikor élt és mit adott a magyar kultúrának Szenei Molnár Albert. Az utolsó adatból rögvest elővillan a kérdés: csupán teológiai jelentősséggel bírna életműve? De korlátozzuk vizsgálatunkat ezúttal csak a legismertebbé, nevét leginkább fémjelzővé vált Psalterium Ungaricum- ra. Kovács Sándor Iván irodalomtörténész megállapítása szerint: „Molnár Albert számos kiadást megért zsoltárgyűjteménye éppen amiatt nevezhető a legsikeresebb régi magyar verseskönyvnek, mert megítélésében a teológiai szempont mindinkább átadta — a költői, a művészi ma- radandóság következtében átadhatta — helyét a világi, az esztétikai természetű befogadásnak.” Mégis: kit az anyaföld hajdan hűtlenséggel vádolt, joggal vádolhatja most hűtlenséggel hazáját. 1974-ig jobbára csak adatfeltáró vagy formaelemző értekezések, közlemények, tanulmányok jelentek meg a zsoltárfordító Szenei Molnár Albertról. Születésének négy századik évfordulóján több irodalmi lap szép emlékszámmal adózott a jeles reneszánsz szellem emlékének; a legigazabbnak, legértékesebbnek tűnő írások akkor vagy azóta láttak napvilágot. Az irodalomtudomány szakembereit egyébként sem vádolhatjuk tétlenséggel, hiszen talán senki más nincs az 1600-as évek magyar irodalmában, akinek életéről és életművéről annyi mindent tudnánk, mint Szenei Molnár Albertéról. Mit is hiányolok hát tulajdonképpen? Hogy a korábban már fölvetett — csupán teológiai jelentőséggel bírna életműve? — kérdésre határozott, három felkiáltójeles nem legyen a válasz. Hogy még jobban vegyük észre Molnár Al- betben az alkotó EMBERT. Ide kívánkoznak most Tőzsér Árpád szavai: „ ... Szenei Molnár Albertet a kor ellentmondásai által formált, azokkal vívódó, küzdő művésznek, tudósnak elfogadni; ez a ma feladata.” (Irodalmi Szemle 1974. október). Mindamellett vegyük észre, tudjuk és tudatosítsuk azt a tényt is, hogy költészetünk, egész mai irodalmi, sőt köznyelvünk gyökerei Károli Gáspár és Szenei Molnár Albert biblia- és zsoltárfordító munkásságában keresendők; hogy ők nem csupán a magyar protestantizmust, hanem a magyar kultúrát, a nemzeti művelődést is fölbecsülhetelen értékekkel szolgálták. Tüntessük el hálátlanságunk szégyenletes bizonyítékait: a már-már nevüket is feledésbe veszejtő közönyt, az eszmei, világnézeti haladás megóvásának jogcímén a tűnt idők valós értékeit is lekicsinylő, semmibe vevő szűklátókörűséget, középiskolai tankönyveink megmagyarázhatatlan hallgatását. Szenei Molnár Albert legnagyobb költőinkkel együtt, velük egyenrangúan említendő. Zsoltárainak kifejező ereje a korabeli valóságban lakozók, a nép gondolati és nyelvi világából származik; s mert a zsoltárok évszázadokon át, mindmáig egyházi szertartások éneklett részei, a Psalterium Ungaricumnak irodalmunkra és nyelvünkre tett hatása is jóval nagyobb, mint gondolnánk. Ezekhez a tényékhez szeretne írásom néhány szembe- és elmébe ötlő érvet, bizonyítékot szolgáltatni. A zsoltárkönyv (héberül Széfer tehillim, vagyis Dicsőítések könyve) az Ótestamentum egyik könyveként maradt az utókorra. Az ókori zsidóság eme vallásos tárgyú énekgyűjteménye i. e. 150 körül nyerte el végső, 150 éneket tartalmazó formáját. A Zsoltárkönyvben megrázó erővel fejeződik ki az egyes ember vagy az egész közösség elha- gyatottsága, elesettsége; a költő szenvedélyes líraisággal panaszolja föl Istennek az őt vagy népét ért sérelmeket. A reformáció során a vallásos irodalom megszűnik pusztán egyházi jellegű lenni. Nemzeti nyelvre fordíttatnak a művek, s legtöbbször nem is az eredetihez vagy a deákhoz hozzáigazított nemzeti nyelvre, hanem az egyszerű sokaság ajkán élő népnyelvre. A mindenki anyanyelvén való megszólalásukkal aktualizálódnak a biblia könyvei is. Különösen az Ótestamentum éli reneszánszát. Így történik nálunk, magyaroknál is, sőt a sajátos történelmi és kulturális körülmények következtében talán valamelyest még fölfokozottabban. A reformáció magyar költői szinte mindig a zsoltárhoz fordultak ihletért. S nemcsak nyelvezetükkel, példáikkal, történeti vonatkozásaikkal nyúltak vissza Dávid király énekeihez, hanem szellemükkel is. Sokuk erejéből ugyan csak az új egyház énekeinek gyarapítására tellett, de a magyar zsoltárfordítók legihletet- tebbjeinek sikerült fölfedezniük az érzelmi rokonságot s kifejezniük ezáltal sajátos gondolataikat, indulataikat. A török hódoltság korában, a három részre szakadt Magyar- országon a magyar nyelven fölzengő zsoltárok öntudatlanul allegorikus erejűekké váltak. Nyilván nem véletlen, hogy első zsoltárfordítóink, Batizi András, Siklósi Mihály, Tordai Benedek, Kecskeméti Vég Mihály, Sztárai Mihály, Szegedi Gergely és a többiek éppen azon zsoltárok magyar versbe szedésével próbálkoztak, amelyekben ellenségek, gyötretők elátkozása, jajszó, panasz, megszabadításért való könyörgés szól. A teljes Zsoltárkönyv verses fordítását egyedül Bogáti Fazekas Miklós készítette el, de munkája nem jutott a kinyomtatásig, kéziratban maradt. Molnár Albert, aki 1574. augusztus 30-án a Pozsony megyei Szene mezővárosban született, élete harminckettedik esztendejében, 1606-ban, húsz évi vándordiákoskodás, vándortudóskodás, megannyi nyomor, szenvedés, de szüntelen szellemi gyarapodás után, a németországi Altdorf városában kezdett hozzá a Psalterium Ungaricum megalkotásához. Idén éppen 370 éve tehát, hogy munkához látott. A magyar nyelvű zsoltárgyűjtemény 1607. május 12- én került ki a herborni nyomtatóműhelyből. PSALTERIUM UNGARICUM SZENT DAVID KIRALYNAC ES PROPHET AN AC SZÁZ ÖTVEN SOLTARI AZ FRANCIÁI NOTÁKNAC ÉS VERSEKNEK MÓDGYOKRA MOST UYONNAN MAGYAR VERSEKRE FORDITTATTAC ÉS RENDELTETTEC SZENCI MOLNÁR ALBERT ÁLTAL Szeneit a szégyenérzet, meg a bizonyításnak, kulturális fölemelkedésünknek a vágya sarkallta a magyar zsol- tároskönyv megteremtésére. Jól ismerte zsoltárf ordító elődeinek munkáit, s nem volt megelégedve azokkal. Tudta, s a Psalterium elöljáróbeszédében meg is említette, hogy „az Soltarnak nagy részé meg vagyon fordítva... De az egesz Soltart Magyar versekben még senki nem formálta ...” Tetszését legjobban Szegedi Gergely és Sztárai Mihály fordításai nyerték el, megemlíti, hogy „vadnac, Is- tennec hála egyéb szép énekek is”; de sajnos „némelljek igen paraszt versekben vadnac foglalván”. „Az régi Magyar énekekben pedig avagj tíz vers is egymásután mind egy igében ment ki, ahonnan az historias énekekben, számtalan az soc vala vala vala. Kin az idegen nemzetec az kic ezt láttyác, nem gyöznec eleget rayta nevetni” — méltatlankodik. Szerényen megjegyzi, hogy nem azért fogott a zsoltárok lefordításához, hogy az eddigi kísérleteket elvegye a hívektől, s csak örömére szolgál, ha valaki még „módosban” fordítja magyarra Dávid király énekeit. Molnár Albert föladata rendkívül nehéz és összetett volt. Alkalmazkodnia kellett dallamhoz, szótagszámhoz, versformához, nem hanyagolván el közben a pontos tartalmi kifejezést. Fordításához a francia zsoltárokat használta föl. A XVI. századra a zsoltárok eredeti héber dallama csaknem teljesen elveszett; egyrészt mert az egyházi szertartás „csupán” számos variáns kialakulására, vagyis gazdag improvizációra nyújtott lehetőséget, másrészt mert a 45
