Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Kapor Elemér: Feje fölött a pallos árnyéka
— Mindent elmondok, csak a lovat elébb. Szaladt az istállóba, takarta pokróccal, szénát elé. Aztán befutott. Hasábot vetett a tűzre. Az ágyra pillantott. Ott ültek borzasán és rémülettel Domokos úr gyermekei egymás mellett: Ferenc, László, István, Domokos, meg a kicsiny Anna, aki alig is múlt három esztendős. — Vámosújfalunál jártunk, amikor fegyveresek támadtak ránk, lóhátról. Sokan voltak. Urunk aludt a kocsiban. Mi négyen voltunk, de csak magam tudtam meg- ugrani, a többit levágták. — Ki tette? — Vékony holdvilág volt, de megösmertem Tarczay Miklós urat, ő ösztökélte a fegyveres népet, vágjátok, üssétek, és miikor urunk kidőlt holtan a kocsiból, azt kiáltotta, mehetsz panaszra, Budára! — Jaj, szegény uram — sírt fel Sófia asszony — minek indultál Budára, úgyis ahhoz mehettél volna, aki nem orvoslotta volna panaszunkat, jaj, szegény árváim, nincs már apátok, — ölelte őket. Aztán, mint aki eszét vesztette, kiáltozni kezdett: — Verjen meg az isten Tarczay Miklós, véredet ontsa, fejedet vegye! Letérdelt a földre, öklével verte a padlatot: — Légy átkozott te is, odalent a földben, Czékey Márton. Bátyám voltál, de te hoztad fejünkre ezt a veszedelmet. Te szövetkeztél Tarczayval szerencsejátékra, aki előbb hal meg, annak a birtoka a másiké legyen. Te holtod volt előbb. Vagy téged is Tarczay ölt meg? Verjen az átkom benneteket, föld fölött, föld alatt. Megint gyermekeihez futott: — szegény árváim, mi lesz veletek? Ferenc, László, István, Domokos, meg a kicsiny Anna most kezdtek sírni, mikor közéjük roskadt az édesanyjuk. Eddig csak riadoztak, még sohasem látták ilyennek, ilyen rémületesnek, mintha idegen lett volna, mintha más lett volna, de amikor érezték a teste melegét, a karja ölelését, megérezték, hogy így, együtt, most már egyedül vannak. Zokogás és szepegés töltötte meg az udvarház nagy szobáját. (A birtok. A céhei, a ruszkai, az upori, a pataki, a sze- rednyei vagyon... Ezek miatt kezdődik el — mint annyi más nemesúré is — Dobóék kálváriája. Az ellenfél hamarosan már nem is a kis szomszéd birtokos, hanem a hatalmas nagy úr Perényi, akinek Tarczay átjátsz- sza védelem fejében a rabolt javakat. Vele — s nemcsak a törökkel — csatázik majd több mint egy fél életen át hősünk ... Milyen család is ez a Percnyieké? A legkisebb Dobó fiú kérdésére tSófia asszony válaszol.) — Nagy fa ez Domokos fiam, terülő nagy fa, sokféle ága vagyon. Ez, amelyik itt elhatalmasodott, a nádori ág. Tudod fiam, ki az a nádor? A király helyettese. Perényi Imre abban az esztendőben lett nádor, amikor Mátyás királyunk fia, Corvin János meghalt. István bátyád olyan négyéves forma lehetett. Különös ember hírében állt ez az Imre. Tudod, volt Rákos mezején egy nevezetes országgyűlés, még 1505-ben. Ott a rendek azt végezték, hogy a magyarok nem választhatnak többé királyt más nemzetből. A nagy mérgű nádor, merthogy köszvényes vala, szekéren hordatta magát le-fel Pest utcáin és fennszóval kiáltotta, hogy ez a végzés a nemzet ellen való, mivel megsértődik a nép választásbéli szabadsága. Mikor a kisded második Lajos királyt megkoronázták, ő kérdezte meg a rendeket, akarják-e királynak. Nemsokára ezután döghalál pusztított szerte az országban, akkor a királyt Lengyelországba menekítették és Imre nádor három esztendeig volt király a király helyett. Ügy látszik, ez fészkelődik a fiának, ennek a Péternek a fejében. Hanem egyszer Pozsonyban is hordoz- tatta magát szekéren, mikor Ulászló király Bécsben járt és ott megegyeztek a Habsburgokkal, hogy ha a kis Lajos utód nélkül halna meg, Miksa császárnak az az unokája örökli a magyar trónt, aki feleségül veszi Ulászló lányát. Akkor is azt kiabálta, Pozsony utcáin, hogy ez az egyezség az ország szabadsága ellen való. Amikor aztán Ulászló felajánlotta neki Eperjest, mindjárt megszelídült és aláírta az egyezséget. (Múlik az idő. Istvánt Serédy Gáspár szolgálatjában látjuk viszont, miután alaposan elsajátította Boldizsár paptól nemcsak a latint, a grammatikát, de a fegyverforgatás mesterségét is.) A HALOTT LOVAS Dél felől porzott az út. Dobó István felemelkedett a nyeregben. Nézte. Erősen nézte. Fekete pont mozgott a porfelhőben. Ló, vagy mi. De lovas nélkül? Megállást vezényelt maroknyi csapatának. Serédy Gáspár jobbágyai voltak az ő csapata, maga pedig a hadnagyuk, Serédy szolgálatában. Fáradtan dőltek az árokpartra, ki emez oldalon, ki a másikon. Szót se szóltak. Egy hete talpaltak már Kassáról jövet, de útbaejtették Budát is, mert úgy szólt a királyi parancs, hogy a hadak Budán gyülekezzenek. Ott tudta meg Dobó hadnagy, hogy a király már elindult és izenetet hagyott, hogy aki csak tud, kövesse nyomban. Hát tovább mentek dél felé, a török elé. Úgy hírlett, nagy erővel jön a török az ország ellen. Dobó csak poroszkálni tudott, mert az emberei mindegyre fáradtabbak lettek az augusztus végi melegben. Három kocsi haladt a menet végén az élelemmel, a szalonna már olvadni kezdett, s az árpából sütött lepények jókelvén még egyszer megsültek a forró napsütésben. Könnyű zekét viselt, páncélját a fegyveres jobbágyok vitték, darabokban. A fekete pont sebesen nőtt, verte a port. Ahogy közelebb ért, ráismerszett, hogy ló, de valami van a hátán. Dobó szólt embereinek: — Fogjátok meg. Keselyűorrú Nagy Márton, aki a legfiatalabb s legfürgébb volt, elébe futott a lónak, mert látta, hogy az ki akar törni az útról a mezőre és elkapta. A sörényénél kapta el, mert a szárral egy irtóztató csomagot szíjazott fel, aki útba indította a lovat. Nyereg már nem volt a paripa hátán, puszta szőrére egy magyar katona teste volt rákötözve, torkán iszonyú seb tátongott, nyiladékából már nem futott vér. Szája tele volt gyeppel, a földet haraphatta kínjában, mielőtt betelt a sorsa. Hátában nyílhegy, arca összevagdalva. Keze alól a hímzett nyeregtakaró foszlánya libegett. — Hótt — kiáltott Nagy Márton. Dobó odament, az emberek is feltápászkodtak, körülállták a remegő állatot. — Nem jó jeLez. — Tán üzenetnek küldték a törökök. — Vitéz lehetett, lovon járt. — Gazdag úr, cifra a nyeregtakaró. — Valami jó embere felkötötte a lóra, oszt rá vert. — Hát az hazaviszi, az bizonvos. 20
