Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 3. szám - MÚLTUNK JELENE - Sereg István: Török Ignác emlékezete
György itt védelmezte legtovább a szabadságharc ügyét. Itt lengett legtovább a magyar zászló a rabságba görnyedt országban. Gsak ez a vár volt képes megadását feltételekhez kötni. Minderre Török Ignác tette erőssé. Már siralomházban volt 1849. október 4-én, amikor eljutott hozzá a szomorú hír — Komárom városa is meghódolt. A súlyos helyzetben levő tábornok a hír hallatára így kiáltott fel — „hát ezért erősítettem én azt úgy meg!” Komárom vára 1849 tavaszának győztes hadjárata eredményeként felszabadult a császári nyomás alól. Török Ignác, miután Lenkeynek átadta a parancsnokságot, szoglgálatait a kormánynak továbbra is felajánlotta. Kossuth az elfoglalt Budavár sáncerődjeinek lerombolásával bízta meg. E feladatot is pontosan, mérnöki precizitással látta el. A szabadságharc utolsó napjaiban Szegedre rendeL ték. Itt a Tisza jobb partján emelkedő sáncok építésével bízták meg. Török Ignác óriási méretű sáncokat tervezett és épített. Három mérföldnyi hosszúságban húzódtak azok, 80 000 ember befogadására és 250 ágyú elhelyezésére méretezték. A kormánynak ekkor ilyen erők már nem álltak rendelkezésére. Török Ignác nagy gonddal és pontossággal végezte a munkálatokat. A hátráló Dem- binszki nem vette igénybe. Utolsó nagy hadmérnöki műve kardcsapás nélkül került az ellenség birtokába. Nem a szabadságharcnak, hanem az ellenségnek nyújtott segítséget, alkotója szándékával szöges ellentétben. Dem- binszki még a megerősített Szőregben sem tartózkodott sokáig, innen Aradot mellőzve, Temesvár felé hátrált, s ott végső és döntő vereséget szenvedett. Török Ignác a kedvezőtlen fordulat láttára is komoly munkálatokat végzett Szegednél. Tudta jól, hogy életével játszik. „Amennyire lehet — mondotta •— ezen 80 000—100 000 emberre kiszámított sáncokat rendezni fogjuk, de ha megbuktunk, felakasztanak.” De térjünk vissza Gyöngyösre, az egykori diákélet városának forradalmi éveihez. He * * 1844-ben a gyöngyösi kapások országos hírre tettek szert. A nemesi jelölttel szemben maguk közül választottak bírót, akaratuknak karókkal szereztek érvényt, a választásról elebrudalták az ellenpártot. Az ekkor még páratlan jelenség a Mátravidéken nyitánya a nagy idők közeledtének. A márciusi forradalom, és a nyomában kibontakozó országos forradalmi fellendülés itt is éreztette hatását. 1848 nyarán városunk is felkészült az ön-, s egyúttal a honvédelemre. Megalakult a népi forradalmi fegyveres erő; a gyöngyösi „Örsereg” — 1848. július 16-án kelt kormányrendelet szerint a megyének 3000 nemzetőrt kellett kiállítania, s ebből Gyöngyös városa 200 főt vállalt. A 3000 Heves megyei s köztük a gyöngyösi 200 nemzetőr is részt vett a Délvidéken a „rácok” elleni hadjáratban Újvidék környékén. A nemzetőrség azonban meg- ’ehetősen rosszul volt felfegyverezve, katonailag szinte képzetlen és gyakorlatlan volt, így nem csoda, ha a honvédelmi kormányzat nem lelkesedett a képzetlen és drága „katonaság” hadban tartásáért. A nemzetőrség gyöngyösi négy szakaszának egyikében, az I. szakaszban Spetykó Gáspár helyi költő is hadba vonult. Spetykó Gáspár a harcokról a városbírónak terjedelmes levélben számolt be. A népi hangvételű helyi költő, mint lelkes hazafi, nagy buzgalommal szólott a gyöngyösi nemzetőrök hősiességéről. Íme a „harctérről” küldött levél: Jarek, 1848 Augusztus hó 16-án. Tisztelt Bíró Ür! Gyöngyösről iolyó hó 2-án történt kiindulásunk előtt ígértem, hogy ha a sors rendeltetésünk helyére vezetend, gyakran fogom önt tudósítani; és tehát meglővén győződve, hogy levelemet szívesenveendi, ígéretem beváltását jelen soraimmal nyitom meg. Augusztus hó 3-án délelőtt 7 óra tájban értünk Szolnokba s ott a szállások a debreczeni önkéntesek s egri nemzetőrök által már előbb el lévén foglalva, kénytelenek voltunk a szabad ég alatt táborozni; ez ellen zúgolódni kezdtek, de Hám Ignácz által adott egy borjús tehénnel, s nehány akó bor és kenyérrel szükségük fedeztetvén, lecsendesedtek, némi ingerültség volt köztünk még azért is, hogy a kellő számon felül érkezvén, némelyek közülünk küldettek, — mások szó nélkül haza szöktek, mint iBánóczi József, Gulyás Pál és Gyurcsek — kik megmutatták, hogy otthon szájoskodni tudnak, de ha kenyértörésre kerül a sor, gyáván visszavonulni is megtanulnak. Szolnokon mutatásunk ideje alatt különös adatnak jöttünk birtokában, mely bizonyos úri egyének homlokára gyanúság bélyegét nyomja; az nap, t. i. mikor mi Gyöngyösről kiindultunk, három úr — senkitől megbízatva — a város nevében — [Pestre ment, s ott Mészáros Lázár és Klauzál Gábor miniszterek előtt azt hazudván, hogy a gyöngyösi nép a táborba menetelre kényszerítve van, kieszközölni erőlködött, hogy még Szolnokból visszaküldhessünk; az ármány pzélja volt a gyöngyösi nép többsége sympathiájának megnyerheté- se, mely köztünk méltó rosszallásra talált, s ha Isten életben haza segít, számadásra vonandjuk a kép-mutatókat, kik aljas rágalmakkal fellépve Gyöngyös közönségét lelketlen eszközként tüntették fel a haza előtt! Szolnokból, — hol egy éjszaka bennünket a szabad ég alatt irtózatos fergeteg és szélvészes zápor lepett meg, s hol a hadi élet viszontagságaival némileg ismerkedni kezdtünk — o zászló alá történt újabbi fel- esküvésünk után kiindulván, augusztus 7-én Szegedre értünk, hol őszinte magyar lelkesedéssel fogadtatánk. Lenkei kapitány, ki századával aznap reggel érkezett Szegedre, élőnkbe jött a város szélére s ott sokunkkal kezet fogva üdvözölt s tettekre lelkesített! A hölgyek koszorúval tisztelték meg beérő századunkat, szállásainkon háziasszonyaink áltáljában megvendégeltek! Másnap Szabadkára, 9-én Verbászra értünk, hol már a ráczok lázongásainak némi nyomai voltak láthatók. Több házak, melyeket ráczok laktak, üresen hagyatnák, a városháznál több lázadók befognák, kik közül az érdemeseket időszakonként akasztgatják! Ma is három rácz volt az udvaron kipányvázva, kik közül az egyik — mint ott mondták — több magyart elevenen nyúzott meg... A befogott ráczok átaljában rongyos parasztok, mezítláb, szennyes ingben és gatyában; kiknek küljük elárulja gyávaságukat, s tanúsítja azt, hogy elámítottak! Egyébiránt is tapasztalhatni, miszerint nem lelkesedés az, mi velük nemzetiségök fen- tarthatása ürügye alatt ellenünk fegyvert fogat, hanem a legvakabb hit, miszerint pópáiktól elámítva reményük, hogy ha bár a magyarok által megöletnek is, kevés napok múlva már feltámadnak. Augusztus 10-én Temerinbe, s innen rögtön mostani állásunkra, Jarekre indíttattunk; az úton csaknem egész nap tüzet láttunk s megtudtuk, hogy a ráczok tanyáját, hol a lázongok rejtezkedni, s innét a szomszéd helységek lakóit megtámadni szokták; az itt táborozó császárhuszárok felsőbb rendelet következtében gyújtogatják. — Mikor Jarekbe értünk mindenfelé beszélték, hogy másnap déltájban a ráczok a falut megtámadják s ágyúztatják, de az itt szállásoló Észtéi Ferdinand gyalog ezredének két — 15-ik és 16-ik százada — a közel 4000 főből álló lázadókat visszaverte; a katonaság közül egy huszár sebesítetett meg, míg az ellenség egyik főtisztjét, s mintegy 15 halottat vesztett. Jarek, hol jelenleg állomásozunk, csinos és gazdag svábhelység, délre — mintegy másfélórai járásnyira Újvidék s Pétervárad — keletről a lázongó ráczok fő fészke a római sánezok — nem több mintegy jó félórányira, — nyugatról pedig merő rácz tanyák környezik. A vidéknek messze szomorú képe perzselt fák kö29
