Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Kelecsényi Gábor: Őszi utazás a fehér gépkocsin
azt a 37 ezer schock sexagenariust, vagyis majdnem 90 ezer alklkari forintot kitevő kölcsönt, ha ezt a tájat ajánlotta érte zálogba. Amely szinte kínélódik Lengyelország felé, és annyira beleolvad a lengyel tájba, hagy a kölcsönadó Ulászló helytartói, a sztaroszták, akár sétáló Vaglás kenetében is elugorhiattak őfelségéhez jelentés- tételre. Viagy később utódaikhoz, ha azok éppen nem északon hadakoztak, hanem országuk déli részéből igyekeztek pénzt kipréselni ezekhez a vállalkozásokhoz. Lubló, Podolin és Gnezda, meg a XIII szepesi város (mindig gondosan római számokkal, mert ez nyilván olyan rangot jelentett, mint neveiknél az y vagy a Kesthelyi írásmód, „s betűvel, kérem”) kitűnőnek bizonyulnak ilyen célra, hiszen annak idején az esztergomi érsek és Koch- meister Mihály gondosan megfogalmazták a szerződést, miszerint ezek a városok váraikkal és minden tartozékaikkal, béreikkel, jövedelmeikkel, birtokaikkal és minden néven nevezendő jogaikkal a lengyel (királyra szállnak és birtokában is miaradnak mindaddig, míg a magyar király emberei a zálog felében adott kölcsönt jó pengő ariany- vagy ezüstpénzben hiánytalanul vissza nem fizetik. Ontotta a pénzt a lengyel királyoknak az elzálogosított városok jövedelme, legalábbis, amíg a XVI. század végéig közvetlen birtokát képezték a lengyel koronának. Ugyanis akkor átjátszották bizonyos Lubo- mirszky család kezére, amely család második tagja, Sza- niszló olyan hálára kötelezte a nodolini kegyesrendi atyákat, hogy gimnáziumukban kifüggesztették képmását, és azt még a kis gimnazista Krúdy Gyula is láthatta. (Bár őt jobban izgatta a kép fonákja.) Szorgalmasan kapaszkodó gépkocsink éppen Podo- linba gördült be. de nagy út volt még hátra, mert Sze- pesszombat főterén vártak alkonyatikor, és már túl hosz- szúra nyúltak a délutáni árnyak. Ugyanezért (ahogyan a podolini emlékekkel terhes nagy író szerette használni ezt a kötőszót), csak sietősen haladtunk át a városka főterén, fájlalva késésünket mely miatt megint egyszer magunkat szánva kellett idéznünk Goethe mondását, miszerint utazni nem annyit jelent, mint valahová megérkezni. Krúdy még aggályos pontossággal tudta ezt. ezért robog írásaiban a már akkor sem létező postakocsi, s ezért tudta a vörös postakocsik hangulatát a közlekedési eszközök következő generációi Ab a. a gőzvasűtba is átvinni. Ahol a Wagon Lits étfcezőkocsiiaiban három- decis butéliákban mérik a na„so zéróknak a miniszterbuk- tató bort. (Ugyanis a Sándor főherceg utcában egv interpellációra Szapárv. a gazdiaminSszter szégyenkezve elismerte a mende-monda igazságát, hogv 3 magvar állami pincészet ezekben a háromdecis butéliákban iobb borokat exportál a külföld kedvéért, mint hétdo- cis üvegekben a magyar állampolgárok részére.), S ahogyan Krúdy megírta a Boldogult úrfifcoromban laoiain. a harmadik napon megkapta a gazdaminiszter Ferencz Józseftől fez-vei, kérem) a szolgálati bizonyítványát, kegyelemmel elbocsátotta. Lehet még Kandó-vontatással vagy gépkocsiban valaki pasasér? Avagy teljesen eltévedt, aki így keresi Krú- dyt? Amint a velőscsont elfogyasztásával sem mehetünk utána hangulatainak, hiszen rég nem tudjuk már üzemi konyhán nevelt gyomrunk számára eltalálni a só, paprika és bors, valamint az utána eresztett harminc (egyesek szerint negyven) csepp célirányos tér- és időbeli keverésének arányát ennél a nehéz ételnél. Hogy ne legyen belőle gyomorégés vagy hányinger. Ki tudná megtalálni azt az intézményt, amely a Wagon Litst úgy váltja fel, mint az váltotta a postakocsit? Mindenesetre, amit Podolinban elszalasztottunk, azt a XIII (római számmal, kérem) szepesi város egyikének, Szepesszombatnak főterén megkaptuk. A mia már Poprádhoz csatolt kis városka régóta komótos öregséggel ül a történelem lócáján, és gyanakodva nézi Poprád városának nevéhez nem illő, modem tülekedését. Mária Teréziára emlékezik, aki fiának, a későbbi kalapos királynak, valamint Kaunitz kancellárnak sürgetésére nehéz szívvel beleegyezett Lengyelország felosztásába, s ezzel egyszersmind alkalma nyílott az elzálogosított városoknak a magyar koronához való visszaszerzésére. A főtér úgy állott ott, mintha a visszacsatolási ünnepség deszkaemelvényeinek lebontása óta semmi sem történt volna. Olykor megnyílt egy-egy emeleti ablak, öreg hölgyök kíváncsiskodtak ki rajtuk, vajon valóban megbillegtette-e valaki a kapu bronzkopogtatóját, vagy csak a tátrai szél játszik csintalan gyerekék módján. Ilyen főteret Podolinban már nem láttunk, hiszen az útikönyv is panaszolja, hogy ott szemünk láttára tűnnek el a múlt épületei. De erre a szepesszambati képre pontosan illett Krúdy leírása: „A podolini háromszáz esztendős házaik között, melyek a piacteret négyszög alakban határolták, nem volt a legfiatalabb, de a legvénebb sem az az emeletes, keskeny, nyurga ház, amely csupán abban különbözött a többitől, hogy állandóan szép sárgára volt befestve. A tulajdonos hiúsága tette talán, vaigy valami véletlen vi- szonydk: elég az hozzá, hogy a vén házról sohasem mosta le teljesen a festéket az idő. így aztán bizonyos tekintélyre tett szert a ház a többiek között, amelyeket talán Zsigmond király óta sem festettek. A kapuja ennek is zárva volt, mint a többieké általában. Mintha örökösen attól rettegtek volna a lakosok, hogy valamelyik órában ellenséges hadak csapnak le a városra és kirabolják a házat. Legalábbis akkora vasrácsok voltak az ablakon, mintha hosszú ostromra volnának berendezkedve.” ’ Talán az az egyetlen eltérés, hogy ez a bizonyos hát itt, Szepesszombat főterén nem Riminszkyé volt. És a festék, amelyet sohasem mosott le róla teljesen az idő, itt ezeket az ódon gót betűket őrizte: Gasthaus. De látszott, hogy ez a felirat már nem érvényes, csak emlék. Mint ahogyan az idősödő Krúdy írásaiban az étkezések ecsetelése már csak a hajdan jó étvágyú, de immár a gyomrával bajlódó férfi nosztalgiája, az ízeikhez fűződő hangulatok mesteri idézése. ,,Főszerkesztő úr — kérdi Krúdy kéziratáról a nyomdász Márainak a Szind- bád utolsó napjáról írt regényében —, lehozzuk ezt? Hiszen semmi sem történik benne, csak egy ember megebédel.” Egyszerre úgy érezzük, hogy a mellénk álló magas úr sétapálcájával mutatva- külön is felhívja figyelmünket a Gasthausra. Ahol boltíves kapualjban kötényes legények csatolják le a kocsiról az utazóládát, a tulajdonos gyertyával kezében vezeti fel a vendégeket a kanyargó lépcsőn, hogy megmutassa a nekünk szánt szobát, ahol már pattog a tűz a kandallóban és kicsomagolás közben beóvatosfcodik a gazdásszony a vacsora részleteit megbeszélendő. Aztán a felemelt sétapálca kört írt le, és minden semmivé foszlott. Barátaink megérkeztek, az este ránk szállt, s mi iparkodtunk a toronyszállóba, ahol méregdrágán hajlandók lettek volna szobát adni. — A számlát előre kell fizetni — mondta a hotel- portás olyan német hangsúllyal, mintha trombitát vett 26
