Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Kapor Elemér: Feje fölött a pallos árnyéka
szőni Balassáék tervét. Teljesen megtört és kéri felséged kegyelmét. — Megkapja. A dologban nem lészen bírói eljárás. A hamisító hordja kezét bilincsben. Majd amikor ideje elérkezik, halála hírét jelentsék. A börtön parancsnoka fejével felel érte. Mikor Harrach eltávozott, Miksa szinte toporzékolt dühében. Azon kívül, hogy ártatlanul fogva tart immár harmadik éve egy halálosan beteg aggastyánt, kiderül, hogy őt, a királyt, gyalázatosán becsapták, rászedték. Döngtek a Burgban a fehérre lakkozott ajtók, sápa- doztak kancellisták és kamarások s egyszeriben nyilvánvalóvá lett, hogy nem a pozsonyi vár rabja a fontos, ki immár tisztán áll minden váddal szemben, hanem az a fő, hogy a király tekintélyét ne érje csorba. A király nyomozó bizottságokat küld ki, felbolygatják az egész Felvidéket, nem tudnak jelenteni semmit, hiszen vásári komédia az egész. Hallotta Európa kárörvendő kacaját. Még jó, hogy Dobó István életben van. Őfelsége érdeke megelőzte a Becsület és Tisztesség Őfelsége érdekeit, mint már annyiszor a históriában. A magas diplomácia válogatott és körmönfont kifejezései, mondatfűzési formái jelentek meg a titkos tanácskozásokon, melyekbe most már a magyar tanácsot is bevonták. Maximilian a fiait bízta meg a tanácskozások vitelével: „ ... hogy e fontos dologban a Mi méltóságunk sérelme, s tekintélyünk kisebbítése nélkül mi történjék.” Végre 1572 márciusának végén megszületett a döntés: A kegyelmet Miksa fia, Rudolf főherceg hirdesse ki az országgyűlés színe előtt, s úgy hirdesse, mintha azt valóban valamiért kapnák: vajon vétettek-é és mit vétettek a király ellen, arról nem teendő említés. És Dobó adjon írást, hogy köszöni a kegyelmet és nem áll bosz- szút. ÉS A SZABADULÁS írt, írt, reszketett a keze, néha maga elé nézett, elgondolkodott. Nem volt az írásban kifejezetten beismerés. Köszöneté, hogy őfelsége inkább kegyelem, mint szigorít jog útján akarván eljárni, iránta való méltatlankodását félretette. Kötelezte magát, hogy ő Pozsonyban, Rudolf főhercegnek, fia Bécsben magának a királynak fog hálát adni; a jövőben hű szolgája leszen a királynak, s törvényes utódainak s fogságáért sem maga, sem más által soha senkin bosszút állni nem fog. Órák múltak, mire befejezte. A dátum: 1572. április 16. Elfáradt. A szavak elvesztették jelentőségüket s az életnek már csak egyetlen értelme volt, a nyugodalmas halál otthon, a szerednyei várban. Lassan eltolta az írást és két karjára borulva elaludt. Arra neszeit fel, hogy két kis szolgája megfogja és lefekteti. — Az írást •— mondotta —, az írást Bay uram juttassa el Trautson főudvarmester úrhoz. ★ Hat ló harapta a zablát a vadonatúj batár előtt a pozsonyi várbörtön kapujánál... Április 17-e volt, amikor az őrség kapitánya kinyitotta előtte a szabadulás ajtaját. Ezt a mondatot még magyarul is megtanulta, igaz, bécsiesen mondta: Herr Topó, ön szapat. Az ifjú Dobó Ferenc türelmetlenül topogva várakozott édesapjára. Már .napok óta Pozsonyban tartózkodott, s minden reggel hosszú időt töltött a környéken. Valósággal megijedt, amikor a két belső embere támogatta roskadozó, fehér szakállú édesapját meglátta. Könnyű volt, szinte testtelen s már nem nyomta a megaláztatás súlya sem, amit tegnap kellett elviselnie. Csak annak örült, hogy nem kell meghalnia a börtön sötétjében s még megláthatja azokat, akiket szeret. A fiának örült, aki elébe lépett, s karolva, ölelve segítette be a batáhba. — Ferenc, kis Ferenc, hogy férfiúvá lettél! Jó fiam vagy, hogy elébem jöttél. Édesanyád, meg Krisztina hogy vannak? — - Odahaza várják .édesapám, Szerednyén.-— Hanem kár volt befogni ebbe az új kocsiba, fiam, a régi is jó lett volna. Ferenc szívből és nagyot kacagott: — Édesapám, édesapám, csak nem jövök kegyelmedért ócska határral! — Jól van, no, jól van. Tudod, engem sokan zsugorinak tartanak, pedig csak megnéztem mindig, hová adom a forintot. Hosszú az út Pozsonytól Ungvárig, onnan Szered- nyéig. Mindenre jut idő. — Aztán ne felejtsd el, Ferenc, hogy a kincstár eladja, vagy zálogba adja Sárospatakot, mert a fényes udvar fenntartásához pénz kell, nem föld. Tudod, gyermekkorom óta sajog, hogy más fészkelte bele magát, törvénytelenül. Három nemzedék Perényi üldözött miatta, de most már egy sincs közülük ebből az ágból. A kincstár nem megy vele semmire. De te majd megveszed, ha én meghalok, hagyok én rád annyit, fiacskám. A kocsi hol lassabban, hol gyorsabban haladt, mert István úr fájdalmas csontjai is beleszóltak abba. Ferenc el- meg elnézte édesapját. Ilyen gyalázatot, amit vele tettek. Meg is mondta: — Hogy elfelejtette mindenki az egri dicsőséget. — Nem dicsőséget akartam én Egerben. .Példát. Nem tudom, figyelmezni fognak-e ,reá az utánunk következők. És azt se felejtsd el, fiam, hogy az én népem volt akkor mellettem. Ha nem ők vannak velem, bizony nem láttatok volna engem többé élve. Azt is tudd azért, hogy a Dobó birtokokon senki szükséget soha ne szenvedjen. Se szolga, se jobbágy. Aztán megint szólt: — Nagyon megfogyatkozott a mi népünk. Ezt azért mondom, fiam, hogy erős és termékeny fát válassz magadnak, amelyik sok gyümölcsöt hoz. Én az ötödik tizedet tapastam, mikor megházasodtam. Ne várj addig. — Aztán megint: — A falak erősek, de a .falak igazi ereje az ember. Mindig elegendő magyar ember legyen a falakon. Sokszor, hosszan, hosszan tekintette a tájat István. A tavasz járt előttük, mint izmos kengyelfutó, elő fáklyával járt előttük és zöldre lobbantotta vele a rügyeket s megkavarta a levegőt a hó alól szabadult föld mélységes mély szagával. Feltűntek a fecskék is és tovarepültek. — Látod-e, fiam, olyan keveset tudtam törődni a fecskékkel is. Sokszor száguldoztam völgyek közt, sík földön, jó ráró lovakon, de jám, ők gyorsabbak és fel tudnak szállni a felhők fölé is. Eltűnődött: — Ők jönnek, én megyek. — Persze, hogy megyünk — fordította el a szót Ferenc —, megyünk haza, Szerednyére. István úr bólintott, és messzire nézett. Kapor Elemér 24
