Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Rinyai László: Miniatűrök
— Baj is lett — folytatta. -— A versek mind olyan .. . hogy is mondjam ... olyan lélekből fakadó, deákos szerelmes versek voltak, mintha például te írtad volna őket, öcsém. Rám függesztette bocsánatkérő tekintetét. Tovább indult, a nyitott ajtajú ruhásszekrény irányába. — Elküldték, nem álltak velem szóba. Azt mondták, elsősorban fiatalokat indítanak. Olyan fiatalokat, mint Piros overall és három szál tulipán A bőrkabátos férfi ivott egy kávét a presszóban. Feltűnt neki egy piros overallos, zöldkockás inges munkás, aki enyelgett a kávéfőző nővel. Az utcán egyszer csak azt vette észre, hogy melléje kerül ez az ember. Átszaladt az úttesten az átjáróháznál, de a piros overallos csak nem maradt le. — Megyek be, uram, a központba, mert a többiek egyszerűen nem jöttek be, magam dolgozhatnék .. . A bőrkabátos kényszeredetten elmosolyodott. — Egyedül jöttem be a harmincból. Most azt mondták, véssem ki egymagám a betongerendát. Kérdezi maga: Miért véssem? Miért nem autogénnel? Azért, mert nincs palack! Egyszerűen ez van, uram. A tűzoltóság kapuja előtt odaköszönt a tárcsáját lengető forgalomirányítónak. — Tiszteletem, tűzoltó bácsi! Az öreg meglepetés nélkül sapkájához emelte kezét. — Uram, én kőműves, tetőfedő, ács, mázoló vagyok. Slágerszakmák, mi? Emellett népdalénekes, gyönyörű a hangom. A bőrkabátos nem tapasztalta semmi jelét annak, hogy az ember be lenne rúgva. A kátéesz régi vezetőségét lesittelték, az egész stáb sitten van — folytatta. — Tegnap fizetésnap volt, s az új elnök délután háromig számoltatta a pénzt. Egyik borítékból ki, a másikba be, de sehogy se jött ki. — Nem kapták meg a fizetésüket? — kérdezte a bőrkabátos. — Dehogynem, uram. Én százhúsz forintot vittem haza, meg három szál gyönyörű tulipánt az asszonynak. Az meg adott nekem húsz forint zsebpénzt, és kirúgott, hogy nem tart el. Erre én: Jó, majd eltartanak a széplányok! Így viccelődünk mi. Csak bolondozunk, mert hisz már unokáink is vannak. Korán kezdtük, ugye? A bőrkabátos rábólintott. — Szevasztok, vízvezeték-szerelők! — köszönt át az ember egy csapat ismerősnek a másik utca sarkára. — Már megint a kocsmába mentek? Azok visszaintegettek, mosolyogtak. — Beígéréses alapon akarják rendezni a fizetésünket, uram. Azt mondták, jöjjünk be holnap, mármint ma, kapunk kétezret. Nem elég? Akkor kapunk hármat. Addigra hoznak a bankból. Hát erre a társaim nem jöttek be. Te, Józsikám. Újra megállt, erősen zihált. Csináld jobban, mint én. Én, én .. . Majd ha nem leszek . . . Szívéhez kapott, hanyatt vágódott. Estében meg akart kapaszkodni a ruhásszekrény ajtajában, de erőtlen keze lecsúszott róla. A szekrény megingott, kihullt belőle a varjúszínű öltöny, beborítva az öreg testét. Úgy történt, ahogy gondoltam, a harmincezer verset mellérakták a koporsóba. A bőrkabátos le akarta rázni, de csak ment utána, mint a bulldog. — Jó nők jönnek szembe, mi? — derült fel az arca. — Mellük közé tenném a kezemet. Bizony! A központban is van vagy ezer adminisztrátor. Ennyi esik háromszáz munkásra. De micsoda bitang jó nők vannak ott, uram! Oda is szoktam vinni három szál tulipánt __ A főpolgármester szobra mellett haladtak el. — Elmegyek egy rendes, stabil állami vállalathoz — szólt csendesen az ember. — Ki is veszem innét a munkakönyvem. Nem lehessen tudni, mennyi lesz most a pénz az új vezetőségnél. Lehet, hogy ott is megkeresek annyit. És legalább meglesz a nyugalmam. Fátyolos lett a hangja. — Most már kissé egyenesben vagyok. Van ám nekem egy szép kertes házam, mindent én csináltam benne a villany kivételével. Ahhoz nem nyúlok, mert egyszer megrázott. A Zsigulim is útban van ... Az új Közért előtt a zebránál önkéntes rendőr állt. — Üdvözlöm, önkéntes rendőr elvtárs! — köszönt oda nagy tisztelettel az ember. Majd újra a bőrkabátoshoz fordult, és szép hanglejtéssel, nagy nyugalommal mondta: — Nem azért mondom ezt most, mert az apám ezért a hatalomért áldozta az életét, de megvédjük a munkáshatalmat. Én csepeli gyerek vagyok, nagy vagány, de tudom, hol a helyem. Az én fő munkám a tatarozás, de nagy toronyházakat is építék. Majd nagyot sóhajtott. — Tatarozásra, felújításra szorul itt sok minden. Értjük? Egyébként Kovács István vagyok. A bőrkabátos kezet nyújtott. — Horváth János. — Minden jót, uram. — A viszontlátásra! Egyik utcai virágárus előtt váltak el. A bőrkabátos tovább folytatta útját, bekanyarodott az első mellékutcába, onnét a másodikba, majd a harmadikba, aztán a negyedikbe. Ekkor megpillantott egy szép, fiatal nőt, aki három szál tulipánt szorongatott a kezében, és igen-igen boldognak látszott. Rinyai László 5
